Mátyás király utálta, az egyház istenkáromlásnak tartotta, te pedig mindennap használod

Az étkezés örömeinek való hódolás nem újkeletű dolog, nagy valószínűséggel régóta része az életünknek. Onnantól kezdve, hogy ételeinket először kezdtük el sütve, vagy éppen főzve fogyasztani, a konyhaművészet, vagyis gasztronómia térhódítása megállíthatatlanul elkezdődött. Nem csupán azért eszünk, hogy ne éhezzünk, hanem a finom falatok élvezetéért és az elkészítés folyamatának kreatív örömeiért. Az viszont nagyon sokat változott az idők során, hogy hogyan étkezünk. A régi korokban kézzel fogyasztottunk szinte minden ételt, de a kultúra fejlődésével ez is megváltozott és beköszöntött a ma is ismert evőeszközök kora. A történet azonban nem közel sem volt ennyire zökkenőmentes, főleg az egyik ma is kedvelt evőeszközünk esetében.

A sokáig ellentmondásos megítélésű eszköz bizony a villa volt. Ma már el sem tudnánk képzelni nélküle az életünket és ételünket, azonban sokáig nagyon népszerűtlennek számított, sőt, még az egyház is ellenezte használatát. Története nagyon régi korokra nyúlik vissza. Első, csontból készült ősei már a bronzkori Kínában feltűntek, Európában pedig az ókori Görögországban, az ókori Egyiptomban, valamint a Római Birodalomban is széles körben alkalmazták, azonban ekkor még nem étkezére.

Célja ekkoriban még egészen más volt. Főként a hús sütéséhez használták, a középkor végétől pedig ezzel vették ki az ételeket a közös tálból, illetve segített helyben tartani az ételt vágás közben. Magát az ételt még sokáig kézzel fogyasztottuk és mondani sem kell, hogy mai szemmel nézve mennyire kevéssé tűnt higiénikusnak egy akkori lakoma.

A villa Európába való bevezetését Theophanu bizánci császárnének, II. Ottó császár feleségének tulajdonítják a 10. században. Az 11. századra eljutott Olaszországba, és a 14. századra népszerű lett a kereskedők körében. Amikor a villa először került bevezetésre étkezési eszközként, gyorsan divattá vált, hogy az emberek saját kést és villát készíttettek maguknak, amelyeket egy speciális dobozban, úgynevezett cadena-ban tartottak. Amikor valaki vacsorát vagy lakomát rendezett, minden vendég magával hozta a saját evőeszközét, amellyel evett.

Nem ment azonban zökkenőmentesen az elterjedése. Hazánkban például Mátyás király ismerte már, volt is saját villája, amelyet második feleségétől Aragóniai Beatrixtól kapott ajándékba, azonban felettébb ódzkodott a használatától és inkább kézzel evett. Galeotto Marzio olasz humanista például így tudósított legendás uralkodónk udvarának étkezési szokásairól:

„Mindenki előtt van valami kenyérféle, a közös tálból kiveszi, amit kíván, és falatokra vágva ujjaival teszi a szájába. […] A mártástól azonban, és különösképpen a sáfránytól körmünk és ujjunk, amivel az ételt megfogjuk, sárga lesz, ez kétségtelen. De Mátyás király, noha mindenhez a kezével nyúlt, soha nem szennyezte be magát, bármennyire elmerült a beszélgetésben.”

Nem volt ezzel egyedül. Ekkoriban Európa szerte az olaszok nőies hóbortjának tartották a villával való étkezést, sőt, a fáma szerint még a korabeli egyház is ellenezte használatát. Egyes főpapok kifejezetten istenkáromlásnak vélték. Hogy miért voltak ennyire ellenségesek ezzel a hasznos eszközzel szemben?

Szerintük ez túlzott finomkodás, hiszen Isten bölcsességében természetes villákat adott nekünk, az ujjainkat, és sértés lenne számára, ha ezeket fém eszközökkel helyettesítenénk. Ráadásul párhuzamot vontak a kétágú villa alakja és az ördög szarvai között, így nem volt kétséges, hogy tisztességes ember ilyet nem használhat.

Végül hosszas és felettébb viszontagságos előéletét követően a 18. században vált elfogadottá a villának, mint evőeszköznek a használata. Ma pedig már el sem tudnánk képzelni nélküle az étkezéseket, hiszen ugyan ki szeretne könyékig zsírosan felállni az asztaltól egy jól sikerült ebédet követően?