Randevúztam egy halott férfival, ha eszembe jut az az este, azóta is remegek

Gyorsan a kedvenc ülésem felé vettem a helyem (amelyik a busz csuklója felé néz és menetiránynak háttal van), ami nagy örömömre szabad volt és le is ültem. Ahogy elindítottam a zenét a fülemben, megláttam a velem szemben ülő fiút. Letaglózott. Nincs erre jobb szó. Valami olyan elemi erővel húzott hozzá, hogy nem tudtam neki ellenállni. Ő is rámnézett és mintha ugyanez futott volna át az ő fején is. Nem szoktam ilyet csinálni, de most nem gondolkoztam, felálltam és odaléptem hozzá.

-Szia! Merrefelé?

Rámnézett a mélybarna szemeivel és lágy hangon azt mondta:

-Nincs konkrét úticélom.  Fogalmam sincs hová szeretnék menni. Csak utazgatok.

Mielőtt egy értelmes gondolat is beférkőzhetett volna a fejembe, már el is hagyták a számat a következő szavak:

-Figyi, ne értsd félre, meg semmi... de nincs kedved felugrani hozzám egy teára, italra, vagy valami? Itt lakom a közelbe, ez a busz pont jó is. Tudod nemrég halt meg a kutyám és minden nap, amikor hazaérek az üres lakásba összeszorul a gyomrom. Jól jönne a társaság.

 Mintha különvált volna az agyam és a szívem. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy van valami van ebbe a fiúban.

-Mehetünk, de nem tudom, hogy meddig tudok maradni.

Rendben.

Leültem mellé és beszélgetni kezdtünk. Kedves volt, de áradt belőle valami szomorúság. Megfogtam a kezét. Rámnézett és mosolygott. Kézenfogva szálltunk le. Besétáltunk a kapun, nevetgélve, köszöntem a portásnak, majd a lakás felé vettük az irányt. Körbevezettem, majd megkérdeztem mit iszik.

-Bármi jó lesz, ami neked is. Nem igazán számít.

Így mindkettőnknek töltöttem egy kis vodkát, szódával és citrommal és folytattuk a beszélgetést. 11 körül járhatott, amikor azt mondta, hogy el kell mennie mosdóba. Becsukta az ajtót. Már hosszú percek teltek el és még mindig nem hallottam mozgást, szóval óvatosan bekopogtam.

-Jól vagy?

Semmi válasz. Megkérdeztem még egyszer, majd még egyszer, egyre hangosabban és végül benyitottam. A fürdőszoba üres volt. Dermedten álltam és nem értettem mi történt, de olyan félelem fogott el, amilyet még sosem éreztem. A lábaim összecsuklottak és elájultam. Mikor magamhoz tértem lerohantam a portáshoz és megkérdeztem, hogy nem látott-e kimenni egy fiút, korombeli, együtt jüttönk be.

-Elnézést kérek kiasszony, de úgy láttam, Ön egyedül érkezett. 

Ismét kicsúszott a lábam alól a talaj, de erőt vettem magamon.

-Kérem, meg tudná nézni a kamerán? Nagyon fontos lenne. Kérem.

Valószínűleg a kétségbeesés az egész lényemből sugárzott, mivel rögtön a felvevőhöz nyúlt és visszatekerte a hazaérkezésemre. Egyedül léptem be az ajtón és egyedül mentem a lifthez, majd egyedül szálltam ki.

Szótlanul megfordultam és felmentem a lakásomba. Az asztalon lévő két üres pohárra meredtem.

Azóta sem meséltem erről senkinek. A munkahelyemről soha többet nem jöttem haza azzal a busszal.