A dunai fehér cápa nyomában: hová tűnt az édesvízi szörnyeteg?

Korábban a Viasat Explore-n lehetett látni egy dokumentumfilmet Hatalmas folyók címen, amiben a világhírű biológus és extrém horgász, Jeremy Wade folyami szörnyek nyomába eredt. A Gangesz, a Jangce, és az Amazonas mellett a Duna vizét is megvizsgálta, utánajárt, hogy mi történt Magyarország egyik legnagyobb folyójának uszonyos szörnyetegeivel.

Hazánkban kétfajta halat keresett: az egyik egy olyan hatalmas egyed, amiről még senki sem hallott, a másik pedig egy rendkívül értékes, cápanagyságú ragadozó. Ez utóbbi a dunai fehér cápa, hivatalos nevén a beluga viza, amire az orvhalászok szó szerint a kihalásig vadásznak.

Kevesen tudják, de a Duna torkolata a világ egyik legnagyobb lápja, ami egyben 84 különböző halfajta otthona is. Ez a láp a beluga viza lakóhelye is, ami nem véletlenül kapta a "dunai fehér cápa" ragadványnevet, hiszen akkorára is megnőhet, mint maga a "fehér halál". Több, mint 150 éve egy 560 kilós példányt fogtak ki a Duna pesti szakaszán, de mostanra gyakorlatilag teljesen eltűntek a folyóinkból. Utoljára 1987-ben fogtak vizát - a Duna paksi részén -, annak a példánynak a hossza 3 méter, testsúlya pedig 181 kilogramm volt.

Bár egy ideje már veszélyeztetett fajnak számít, ez nem akadályozza meg az orvhalászokat abban, hogy az utolsó példányt is kihalásszák a Dunából. De miért annyira értékes ez a halfajta? Nem a húsa az, ami miatt sokan vérszemet kapnak, hanem az ikrája. Itt nyer értelmet a beluga viza másik ragadványneve, a "dunai aranyhal", mert az ikrája tényleg aranyat ér. Volt idő, amikor 2,5 millió forintot is hajlandó volt fizetni egy kiló beluga kaviárért.

Egyébként magának a halikrának a története nagyon érdekes, hiszen már az ókorban is ismerték. Arisztotelész egy helyen meg is említi, hogy a gadag görögöknél és egyiptomiaknál a kaviárt mindig az étkezés végén hozták be, míg Perzsiában a gyógyászatban használták, és később az ételkultúrájukba is bekerült. A történelem során volt arra is példa, hogy kaviárral kereskedtek, sőt bizonyos uralkodók - például II. Miklós orosz cár - nem pénzben, hanem kaviárban kérte be az éves adót a halászoktól.

Aztán ahogy egyre többen és nagyobb mennyiségben fogták ki a tokhalakat, kereskedelmi korlátozásokat vezettek be, hiszen félő volt, hogy nullára redukálódik a halállomány, de ez sem fogta vissza az orvhalászokat. A Szovjetunió felbomlása után a Kaszpi-tengeren is korlátok nélkül halászták már a tokhalakat, éppen ezért a ma ismert 15 fajtából 8 veszélyeztetetté vált, 6 pedig csaknem kihalt. Magyarországon egykor több nemesikrát adó hal volt őshonos, de a folyamszabályozások miatt a 20. században javarészt kipusztultak. Azóta is több helyen is próbálkoznak a visszatelepítéssel, tokhalak tenyésztésével például Vésztőn és Ercsiben is foglalkoznak.

Beluga vizát viszont már senki se keressen a magyar vizekben. Ez a hal egyébként alapvetően tengeri élőlény, de ívni mindig felúszik az édesvízi folyókon, és ott rakja le az ikráit. A kis vizák a folyókban kelnek ki és fejlődnek, míg elég nagyok lesznek ahhoz, hogy nekivágjanak a tengernek. Aztán 16-18 év után újra visszatérnek az édesvízbe. Korábban a Dunába is igen nagy távolságokra is felúsztak, de mióta megépült a Vaskapu vízerőmű Romániában, nem tudnak átjönni. Éppen ezért mára gyakorlatilag teljesen megszűnt a Dunában a vizák szaporodása.

Ha kíváncsiak vagytok a fent említett Hatalmas folyók Dunáról szóló epizódjára, akkor kattintsatok az alábbi videóra: