Anekdoták sora maradt ránk a 20 éve játszott, őrületes BL-döntőről

Amikor egy ekkora meccset látunk, arra is élesen emlékszünk életünk végéig, hol és kikkel láttuk. Nekem volt szerencsém Aberdeenben nézni, az Északi-tenger partján fekvő, szürke és szép skót gránitvárosban,

amelyet a kőolajkutatás mellett a futball egyik lovagja tett híressé.

Sir Alex Ferguson, aki akkor még nem volt sir, 1983-ban megnyerte hazája egyik élklubjával, az Aberdeennel a BEK-hez hasonló presztízsű KEK-et (a döntőben a Real Madridot verve), hogy aztán egy évvel később – címvédőként – sokkal nehezebb, véres küzdelemben gyűrje le a negyeddöntőben az Újpestet. Aberdeen az a város, amelynek egyik kocsmáját (pubját) Temesvári Miklós, a lilák trénere is kipróbálta Alex Ferguson társaságában a KEK-párharc előtt, amikor viszonozta a skót szakember budapesti látogatását.

Kölcsönös barátságban térképezték fel ugyanis egymás csapatát, ennek keretében nálunk az óbudai Hörpintőben jártak.

(Mindezt Temesvári Miklós mesélte nekem, többévtizedes barátságuknak pedig magam is a szemtanúja voltam, amikor 2002 augusztusában a Manchester United a Népstadionban készült a ZTE elleni BL-selejtezőre. Csak annyit mondunk még: Koplárovics...)

Amikor mostani történetünk játszódik, 1999. május 26-át írunk, és megint Aberdeenben járunk, de most egy másik kocsmában, mégpedig az egyetem kollégiumának pincéjében. Lábujjhegyeken át lehet nézni csak a döntőt, akkora a tömeg,

mámorító brit sörrillat, felfokozott hangulat, majd pillanatok alatt depresszió.

Az akkori BL-sorozat hőscsapata, a Manchester United a bajnoki cím és a kupagyőzelem után első angol csapatként triplázásra készül, de egyrészt két belső középpályása, Paul Scholes és Roy Keane nélkül (a sárga lapok elátkozott szabálya…), másrészt perceken belül még nagyobb bajban.

Mario Basler, a Bayern München játékosa a BL-döntőben

olyan gólt lő szabadrúgásból, amilyent ilyen szinten még nem láttunk,

a csapattársai ugyanis szándékosan kitakarják Peter Schmeichel elől a labdát, így a hirtelenszőke dán kapuslegenda középre húzódik, de vetődni sem tud, pedig mellette gurul el a labda. Sosem felejtem el, ahogy a tehetetlenségében utólag összecsapja a kezét…

Élete utolsó, egyben legfontosabb meccse a Manchester United színeiben, rettenetesen nehézzé vált.

Ami ezután jön a barcelonai döntőben, az Nagy-Britanniából nézve (majdnem) 90 perc a pokolban. Szenvedés. Angol-ír motorja távollétében (Scholes és Keane) ez a csapat nem az a csapat, amely a halálcsoportból veretlenül továbbment (miközben kiesett Rivaldóstól a Barca), és amely simán kiejtette az Intert, majd 2-0-ról fordított a Juventus otthonában.

A Ferguson által átszervezett gárda (David Beckham a jobboldalról eggyel beljebb a középpályán, Ryan Giggs helyén a csereember Jesper Blomqvist a baloldalon, Giggs pedig Beckam helyén a jobb oldalon), rosszul játszik, de küzd és küzd.

Már a félhelyzeteknek is örül a kocsma, ám egyre letargikusabban nézni ezt az egészet,

és akkor örül a legjobban, amikor a United megmenekül az újabb, végzetes góltól, amire a tökéletesen felkészített Bayernnek újabb és újabb lehetőségei adódnak. A keresztléc is besegít Carsten Jancker közeli ollózásakor, egy nagy kő leesik mindenki szívéről a tévé előtt, de egy nagyon nagy kő még ott marad.

Később láttam magyarul is a meccset, előre felkészítettek Knézy Jenő kommentálására.

(Mármint az idősebb Knézy Jenőére). Minden idők alighanem legfelkészültebb magyar kommentátora szétszedi szóban a Unitedet, akár a Bayern a gyepen. Fergusonnak valamit lépnie kell, de szinte az utolsó utáni pillanatig vár.

A legnagyobb edzőket alighanem ez különbözteti meg a nagyoktól: az utolsó utáni pillanatban is képesek jól dönteni. A meccset nézve úgy tűnik, túl sokáig vár a cserékkel, a csapat újbóli átszervezésével (a lehetőségekhez képest visszaszervezés ez a nyerőcsapathoz), Beckham kimegy jobbra, Giggs balra). De kegyetlenül sok idő elment közben, 80 percen is túl vagyunk már, Blomqvist helyett Teddy Sheringham van a pályán egy rövid ideje, Andy Cole helyett jön Ole Gunnar Sosksjaer.

Összefoglalva Sheringam és Solskjaer, két tartalék, akik aztán örökre beírják magukat a sporttörténelembe.

De van még egy, még drasztikusabb csere: a 80. percben Ottmar Hitzfeld Bayern-edző lecseréli a söprögetőjét, Lothar Matthäust. Hitzfeld nyert már BL-t (még 1997-ben a Dortmunddal), Matthäus még soha. Ez az utolsó esélye. 1987-ben a Bayern elleni BL- (BEK-) döntőben (május 27-én) 1-0-ról fordított a Porto, Matthäus már akkor is kezdőben volt.

A Bayern az azt megelőző BEK-döntőjét is elveszítette, 1982-ben az Aston Villa verte meg 1-0-ra, május 26-án.

1999. május 26-án a döntő 90 perce a Bayerné. Csakhogy még nem fújják le a meccset. Ami ezután jön, az angol foci legnagyobb csodái között is az éllovas. Ezredszer is látni kell:

Lennart Johansson UEFA-elnöknek a 90. perc leteltekor szóltak, legyen szíves, induljon el a lifttel a küzdőtérre, átadni a BL-serleget a Bayern Münchennek. A trófeát ekkor már feldíszítették Bayern szalaggal. Az anekdota szerint Johansson elindult, de amikor leért, és kinyílt a liftajtó, megkérték, fáradjon vissza a páholyba a hosszabbításra.

Amikor felért a lift, és megint kinyílt az ajtó, megkérték, hogy mégiscsak fáradjon vissza a küzdőtérre, átadni a trófeát a Manchester Unitednak.

És van alapja a történetnek, mert majdnem így volt. De ezt mondja el maga Lennart Johansson:

„Elindultam a lifttel átadni a serleget a Bayern Münchennek. Mire odaértem a pálya szélére, nem akartam elhinni, amit láttam: a győztesek sírnak és a vesztesek örömtáncot járnak?”

Az UEFA elnöke lemaradt arról, amit az egész világ látott rajta kívül, csak egyvalakit tudunk, aki biztosan nem. George Best, a United egyik aranylabdása a 90. percben elhagyta a stadiont, ezt nem bírta tovább nézni.

2-1-nél a mosolygós inkvizítor külsejű Pierluigi Collina bíró próbált lelket önteni a Bayern játékosokba, hogy keljenek föl a földről, még van néhány másodperc futball. Samuel Kuffourba és társaiba már nem lehetett lelket önteni. Átvándorolt a vörös ördögökbe.

A másnapi brit sajtó azt írta, évtizedek múlva is azt kérdezzük majd egymástól:

Te hol láttad az 1999-es BL-döntőt?  

(Én például egy aberdeeni kocsmában, de a meccsnél egy perccel sem jutott több a tévé előtt, mert a kocsmában 90 perc letargia után két perc alatt olyan légkör alakult ki, hogy a pultos gyorsan kikapcsolta a tévét, és kizavart mindenkit, mert pár perccel később már a rendőrség vitt volna be mindannyiunkat.)

Az itthon Manchester United-drukker dinasztiát alapító Édesapám másnapi levelét a mai napig őrzöm,

ő Sir Mutt Busby és Sir Bobby Charlton óta szurkolt az angol csapatnak.

És szurkolt a legnagyobb unokája kedvéért is, aki a meccs idején tíz éves volt, és vírusos betegség miatt az ágyban izgulta végig ezt a csatát, hogy aztán sírva vigadjon.

A Bayern München szurkolói két évvel később vigasztalódtak meg, tökéletesen. De ez már egy másik történet.