Végignézve Rostás Sanyi pályafutásának állomásait, hihetetlen szembesülni vele, hogy mindössze három évig volt az Újpest labdarúgója. Élénk emlékeinkben egy korszakot jelent a nyolcvanas években és maga is korszakos klasszissá válhatott volna – ha nem ide születik. Ezt persze sok-sok magyar pályafutás végére oda lehet írni, közülük Rostásé az egyik leglátványosabb, és most már legszomorúbb történet.
Amikor 1985-ben az NB I-ben, az akkor éppen száz éves lila-fehér klubban a teljesen ismeretlen, 23 éves roma fiatalember bemutatkozott, az Újpesti Dózsa a középcsapat kategóriájából próbált kilépni a középpályással, akinek
elsőre a nagy bajuszára lett mindenki figyelmes. Aztán gyorsan kiderült, a külső nem minden, nagyon nem. Idővel Intertotó-kupa-győzelem, bajnoki érmek és kupagyőzelem jött, hatalmas Rostás-gólokkal.
Akik most emlékeznek rá, kiemelik, hogy a bal felsőt lőtte ki rendszeresen – például jobbal szabadrúgásból. De ha nem oda ment, hanem akcióból a kapus feje fölé, húsz méterről, akkor is bajban voltak a kapusok. Így volt ezzel annak idején az élvonal egyik legismertebb hálóőre, a szombathelyi Hegedűs Péter.
Rostát elhúzta Hegedűs nótáját
– így jelent meg a címlapon az akkori Népsport, miután Rostás Sanyi előző nap mesterhármast vágott a Haladásnak. Az elsőt távolról a kapus feje fölé, vagy ahogy mondanánk, a szeme közé.
Szívesen felelevenítik ma a Honvédnak lőtt kapásgólját 1986 őszéről. A még éppen fénykorát élő, Détári Lajos-fémjelezte, bajnoki címvédő kispesti gárdát – amely talán még nem heverte ki a mexikói világbajnokság sokkos vereségeit – a félidei 1-2-ről fordítva 5-2-re tönkreverte az Újpest a Népstadionban. Rostás jegyezte a negyediket, behozta ezzel Détárit a góllövőlistán, a Honvédot pedig egy hosszabb lejtőre küldte a csapatával. A lila-fehérek csillaga kezdett újra felragyogni.
Aki az összefoglalót 6.30-tól néhány percig nézi, Rostás kapásgólja mellett láthat egy különleges fejesgólt is Steidl Sándortól.
Göröcs Jánossal a kispadon Újpesten bajnoki ezüst és bronz, kupaarany született a következő években 1988-ig, Rostás Sanyinak pedig óriási szerepe lett abban, hogy a csapat ismét élcsapattá vált. Egyetlen válogatottsága 1987-ben szintén emlékezetes meccs lett: ez is sok gólnak (5-3 lengyelek ellen) és egy fantasztikus szabadrúgásnak volt köszönhető.
Détári Lajos tekerte be a labdát Rostás kedvenc sarkába, a bal felsőbe, majdnem az alapvonalról.
Akik ezt élőben a tévében látták, azoknak életük végéig ott cseng a fülükben a hálótartó vas csattanása a gól pillanatában. És persze ez a cikk nem Détáriról szól, annyiban azért még ide tartozik, hogy Rostás talán sokkal több válogatottságig, és sokkal nagyobb nemzetközi ismertségig jut, ha nincs akkor éppen egy Détári kaliberű középpályásunk, akinek az árnyékában marad.
Talán Détáritól függetlenül úgy alakul Rostás Sanyi pályafutása, ahogy..., mert a közeg nem felfelé húzza.
Három évig Debrecenben játszott 1988-tól, mint a civishir.hu-n megjelent megemlékezésben olvasni lehetett róla, itt is belopta magát a drukkerek szívébe, hiszen
Sanyit a lokista B-közép zászlóvivői nevezték el Romáriónak, utalva a barna bőrére, a gólérzékenységére, illetve a játékintelligenciájára.
Aztán Szolnok, Püspökladány, Nádudvar jött, és itt a végállomás. Détárinak a Frankfurt, az Olympiakosz és a Bologna jutott, úgy, hogy ő is csak a töredékét hozta ki abból, ami benne volt. Mert a képességei alapján lehetett volna ebből Barcelona, Juventus és Manchester United is, miközben Rostásnak kellett volna legalább az Olympiakoszig eljutnia.
De az ő sorsa idővel egy széthullott család és súlyos betegségek sorozata lett.
Borsche Gábor, az Újpest 1885 Szurkolói Klub elnöke Rostás Sanyi utolsó időszakáról beszélt honlapunknak, miután öt éve felvették vele a kapcsolatot.
Az utánpótlásban edzősködött és mellette segédmunkát vállalt. Tavaly június közepén Szabolcs megyében még játszott velünk egy meccset, de néhány nappal később kórházba került a lába miatt. Vérmérgezést kapott, belső vérzése lett, innentől többet volt kórházban, mint kint. A korábbi életmódja miatt a mája sem volt rendben. Vérre volt szüksége, gyűjtést szerveztünk a számára, több vérátömlesztésen is átesett, de egyre rosszabb lett az állapota. Az Összefogás napján, szeptemberben egész napos rendezvénysorozattal igyekeztünk sokan segíteni, az egzisztenciális problémái kezdtek rendbe jönni, a családjából is kapott támogatást. Közben Sanyi megmaradt ugyanannak a jókedélyű embernek, aki volt. Egyenesbe tudott volna kerülni, ha nem jönnek az újabb betegségek.
A szülőhelyén, Jászjákóhalmán tartott az emlékezetes napon többek között a Fradi egykori gólzsákja, Dzurják Csöpi is pályára lépett. Rostás Sanyi helyi kötődéséről, küzdelméről, e napról is született méltó írás.
Most, január 21-én lenne ötvenhét éves. Két nappal a születésnapja előtt veszítettük el. Egy jobb világban ilyenkor télen a védjegyének számító fehér kesztyűben futballozhatna egy születésnapi öregfiúk meccsen, egészségesen, boldogan.
Egy jobb világban talán így is van. Isten éltesse örökre!
(Arday Attila)