A Tiger Woods-hatás: amitől a klasszisok is összecsinálják magukat

Hallottak már a Tiger Woods-hatásról? A világ leghíresebb golfozójának bizonyára ismerik a nevét, a róla elnevezett jelenség már talán kevésbé közismert, melyről a minap a mindsetpszichologia.hu-n Kiss András jegyzett cikket. Magának az effektusnak a létét egy közgazdásznak köszönhetjük.

Jennifer Brown kíméletlenül alapos kutatómunkába fogott évekkel ezelőtt, s nyolc esztendő teljes golfnaptárát nyálazta át. A PGA, vagyis a Professzionális Golfozók Szövetsége által 1999 és 2006 között szervezett összes tornájának összes ütését dokumentálta. Minden játékos minden próbálkozását, különös tekintettel Tiger Woodsra.

A statisztika azt mutatta, hogy amikor Woods ott volt az adott veresenyen, ellenfelei 0,2 ütéssel többször kellett, hogy próbálkozzanak. (Ebben a sportágban az nyer, aki minél kevesebb ütésből juttatja a labdát a lyukba.) A Woods-kaliberű, tehát top-10-es játékosoknál ez az arány 0,6 ütés volt. A kiemelt tornákon tovább romlott a csúcsgolfozók teljesítménye Woods jelenlétében, 0,7–1,3 ütéssel többször kellett kísérletezniük. Ez a visszaesés már akár a torna győztesének kilétét is meghatározhatja, egy ütésnyi előny sorsdöntő lehet.

Brown tanulmányában leszögezi: a fenti számok azoknak a versenyeknek az átlaga, ahol a világklasszis játékos magas szinten golfozott, tehát a Tiger Woods-effektus csak ebben az esetben érvényesült. A lényeg, hogy amikor Woods hasított, ellenfelei nem voltak képesek saját legjobbjukat hozni, egyszerűen megbénította őket, hogy a szupersztárnak jól ment a játék. (Ne hallgassuk el, hogy az elmúlt években súlyos gyógyszerfüggősége lejtőre állította Woods-ot, aki egy közelmúltbeli tornán tette le újra a névjegyét – hosszú idő után először. Erről itt írtunk.)

Ebben a videóban újságírók, sportvezetők mondják el véleményüket a Tiger Woods-hatásról: 

A cikk szerzője szerint az egyik fontos befolyásoló tényező a média kiemelt jelenléte a világklasszis miatt. Ez szorongást válthat ki a riválisokból, mely csökkentheti a koncetrációt.

Úgy gondoltuk, érdemes még alaposabb vizsgálat alá venni a Woods-jelenséget, hiszen a csúcskategóriás játékosokkal szemben az a bevett sztereotípia, hogy akkor játszanak a legjobban, amikor nagyobb a tét. A fenti effektus viszont épphogy cáfolja ezt a feltevést.

Új kutatást ebben a témában nem láttam, maga az effektus egy szociálpszichológiai jelenség. A pszichológia holdudvar-hatásnak is szokta nevezni. Amikor egy bizonyos dolognak, személynek, fogalomnak a valóságos mivoltánál nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, belevetítünk nem létező dolgokat. Ez a sportban is ismert jelenség: a sztárnak van egy olyan kisugárzása, mely meghaladja a valós képességeit. Ez pedig az ellenfelekben debilizáló szorongást válthat ki. Minden bizonnyal azért nevezték el ezt az effektust Tiger Woods-hatásnak, mert abban az időszakban, abban a sportágban vizsgálták. Minden bizonnyal a többi sportágban is jelen vannak azok a nagy csillagok, akik neve hallatán a játékosok megremegnek

– magyarázta portálunknak Nagy Sándor. Hozzátéve, hogy természetesen a sztársportoló is csak akkor tudja elrettentő céllal „kamatoztatni” a hírnevét, ha folyamatosan magas szinten teljesít, és sikeres.

A szakember úgy véli, egy másik jelenség is lehet magyarázat, miszerint úgynevezett „fóbiához” hasonló érzés keletkezhet az ellenfelekben. Ez egy nagyon erős, félelemszerű, belső feszültséggel járó, tehát „túlfeszülést eredményező reakció” már akkor, amikor kiderül, hogy egy ilyen „sztár” is van az ellenfelek között. Ez a túlfeszülés is okozhat mozgáskoordinációs problémákat (persze ezen a top-szinten), ami apróbb pontatlanságot eredményezhet a játékban.

Ám létezik ellenszer, vagyis a világklasszis is megállítható, legyőzhető, van erre módszere a sportpszichológiának.

Többféle terápia van, mellyel ezt a típusú szorongást oldani lehet. Az egyik ilyen a kognitív áthangolás. Ennek lényege, hogy a versenyző elvonatkoztat attól a kisugárzástól, melyel a klasszis befolyásolhatja, s kizárólag a saját feladatára összpontosít. Ha »kifelé« jobban koncentrál a sportoló, az mindig teljesítménycsökkentő hatású.

A kicsik úgy hívják: mumus

Nagy Sándor itt újra szociálpszichológiai kitekintést tett: gyermekeknél rendszeres, hogy nem létező mumussal, legyőzhetetlen ellenféllel viaskodnak. Előbbit a sportnyelv is előszeretettel használja. Ez persze csak a fejükben létezik, riválisuk ugyanolyan képességekkel bírhat, mint ők, így legyűrhető.

Nem egy sportágban tapasztaltam már, hogy a gyermekkorú versenyzők jobban tartottak egy riválistól, mert az külföldi, és emiatt biztosan jobb náluk. Ennek feloldására hasznos a fent említett kognitív áthangolás vagy például a fókuszálás is, melynek során a sportoló csakis a saját kitűzött céljára, és a végrehajtandó feladatra összepontosít.

Márton Anita, fedett pályás világbajnok, olimpiai bronzérmes súlylökőnk egy ízben a hosszabbitas.hu portálon írta le, pontosan hogyan is zajlik ez a bizonyos fókuszálás.

A mentális tréning technika volt az a módszer, amit (sportpszichológusom) megtanított nekem, és ami aztán később óriási segítséget nyújtott a versenyek során. Képessé váltam arra, hogy kontrollálni tudjam saját magam versenyzés közben. Megtanultam egy kicsit befelé fordulva végiggondolni a szituációt, amiben éppen vagyok, a mozgást, amit el kell végeznem, és ezáltal teljesen a feladatomra tudtam koncentrálni. Ezt olyannyira sikerült begyakorolnom, hogy most már pillanatok alatt meg tudom csinálni. A technika segítségével le tudtam egy kicsit lazulni, és el tudtam azt érni, hogy végre arra összpontosítsak, amire kell. Előtte az volt ugyanis a legnagyobb probléma, hogy mindenre figyeltem, csak arra nem, amire kellett volna.

Faludi Viktória sportpszichológus Szilágyi Áront készítette fel a londoni olimpiára, ahol a kardvívó aranyérmes lett egyéniben. Ők többek között az imaginációt hívták segítségül, melynek során relaxált tudatállapotban végeztek képzeleti munkát. Elképzeltek és kidolgoztak olyan versenyhelyzeteket, melyek később előfordulhattak, s a páston emiatt már nem újdonságként érték Szilágyit. Ezáltal a vívó teljesen kontrollálta a testét és a vívását is.

A mentáltréning nem csak sportban, mozgástanuláskor, hanem az élet egyéb területein is hatékonyan alkalmazható módszer. A sportpszichológián belül rendkívül hasznos módszer. Én magam a fenti terápia típusok közül mindegyiket szoktam alkalmazni, hisz gyermekekkel és felnőttekkel is foglalkozom. Ám előbb természetesen meg kell ismernem a sportolót, hiszen az ő személyisége is meghatározhatja, mihez érdemes nyúlni. Csapatsport esetében a helyzet bonyolódik, hisz ott nem egy sztár, hanem egy sztárokból álló klub ellen kell felkészíteni egy teljes csapatot. A magyar kézilabda utánpótlás válogatottakkal dolgoztam együtt korábban, náluk a munka elején kellett foglalkozni a szupersztár-effektussal

– zárta szavait Nagy Sándor.

(Gabay Balázs)