Eric Cantona, a barlanglakó bevándorlósarj

Eric Cantonát nem sok futballbarátnak kell bemutatni: az Inside United magazin a Manchester United valaha volt legjobb futballistájának választotta a csapattal négy bajnoki címet ünneplő francia csatárt. Visszavonulása óta a strandfoci és a különböző kisebb filmszerepek mellett arra is jut ideje, hogy szakértőként értékeljen mérkőzéseket, s időnként klaviatúra elé üljön.

Egy kis emlékztető arról, hogy mit tudott a labdával:

A Players Tribune-nek küldött írásában ezúttal nem sportos karrierjét boncolgatta, arról viszonylag kevés információ maradt rejtve az elmúlt években. Inkább régi családi sztorikat osztott meg déd- és nagyszüleiről, s arról, hogy milyen kevés hiányzott ahhoz, hogy szülei, s ő maga világra jöjjenek.

Olyan dolgokról fogok mesélni, amikről korábban soha. Elmondok egy történetet, ami komoly szerepet töltött be abban, amivé váltam

– kezdi a francia fenomén. Anyai nagyapjának története Barcelonában kezdődött 1936-ban. Innen származott felmenője, aki lojalista volt, így Franco diktatúrája ellen harcolt a spanyol polgárháborúban. 1939-ben, a harc utolsó évében emiatt menekülnie kellett, mint sok más társa, a Pireneusokon át Franciaországba próbált szökni. 18 éves barátnőjével családot, hazát, mindent hátrahagyott. Cantona nagymamája első kérdésre igent mondott neki, vagyis vállalta, hogy követi a száműzetésbe. A Földközi-tenger francia partvidékén fekvő Argelès-sur-Mer-ben találtak menedéket – több mint 100 ezer társukkal egyetemben.

El tudják képzelni, hogy mi lett volna velük, ha a franciák visszafordítják őket? De nem fordították, könyörületesek voltak, mert az emberségnek mindig meg kell mutatkoznia azokkal szemben, akik szenvednek.

Nagypapa a mexikói bőröndben

Sok spanyol menekült – köztük Cantona nagyapja – a Saint-Étienne Cantalès-nél zajló gátépítésnél kapott munkát. Mivel nincstelenül érkeztek Franciaországba, az életüket mentette meg a kereseti lehetőség. Cantona édesanyja még ebben a városban látta meg a napvilágot, majd a család Marseille-be költözött. De a sztori itt nem ér véget, sőt:

Ez a történet az emlékezetembe égett, átalakított, más ember lettem tőle

– írja Cantona a folytatásról. Nagyszülei szenvedéséről, erőfeszítéseiről ugyanis rengeteg történetet hallott, de fotókat soha nem látott az életükről. Aztán 2007-ben a világhírű fotós, Robert Capa „Mexikói bőröndjét” megtalálták Mexikóvárosban. Benne mintegy 4500 darab, a spanyol polgáháborúban lőtt negatívval, melyet hatvan éve őrzött a poggyász. Hogy miként került Mexikóba, máig nem tudja senki.

A fotókat New Yorkban állították ki, s mivel Cantona rettentő kíváncsi volt, elment megnézni a tárlatot feleségével.

Több ezer kép volt ott, a legtöbb olyan apró, hogy nagyító alatt kellett nézegetni őket. Ám volt néhány, melyet embernagyságúra kinagyítottak. Az egyiken megláttam a nagyapámat. Nem lehetésges, igaz? Pedig meg voltam győződve róla, hogy ő az. Soha nem láttam őt fiatalon, de biztos voltam benne, hogy ő az. Mivel nem tudtam bizonyítani, amikor a kiállítás Franciaországba érkezett, elvittem édesanyámat.

„Igen, ez ő. Akkor készült a kép, amikor menekültek a hegyeken át – mondta anyám. – Hihetetlen, nem? Képzeljék el, ha a nagyapám nem éli túl, vagy nagyanyám nem követi. Akkor édesanyám sem születik meg.”

Marseille-i barlanglakók

Cantona családjának egyik ága tehát Katalóniából származik, a másik pedig olasz területről. Apai dédszülei 1911-ben az emésztő szegénység elől menekültek el Szardíniáról, ugyancsak Franciaországba. Dédapját besorozták az első világháborúban, s olyan súlyos gáztámadást mértek egységére, hogy élete végéig eukaliptusz levelet kellett szívnia, hogy normálisan lélegezni tudjon.

Nagyapját már a második világháború idején hívták be katonai szolgálatra, amikor hazatért, építőmunkásként kezdett dolgozni, s összgyűjtött annyi pénzt, melyből a Marseille körüli dombok egyikének oldalában meg tudott venni egy darab földet. A telek felső részén volt egy kicsi barlang. Miközben nagyapja építette a házukat, a család a barlangban lakott. Egyetlen „fűtőtestjük” egy rezsó volt.

Ez úgy hangzik, mint a szokásos családi legendák a régi időkből. De ez valóban így történt: 1956 telén készült egy fotó a nagyszüleimről, és a pokrócba csavart apámról a barlangban.”

Cantona nagyapja először egy ablaktalan fülkét alakított ki a barlangban, majd teraszt épített. Végül évek munkájával egy egész házat épített a mélyedés fölé, Cantona itt töltötte gyermekkorát. Csak azután focizhatott, ha segített felpakolni a homokzsákokat a telek felső részébe. Apja tovább cipelte a családi „örökséget”, nappal a házukon dolgozott, éjjel pedig egy pszichiátriai intézetben volt gondozó. Cantona nagyapjának testvérét is itt ápolták, aki öt évig volt hadifogságban a világháború alatt, utána azonban megbomlott az elméje a trauma hatására.

Marseille mindig is a szívem csücske lesz, de Szardínián is vettem telket, hogy összekapcsolódjam a családi múlttal. Ez a családom, ez a történetem, ez a szellemem. Sokan kérdeztek már, miért tudtam úgy futballozni, ahogy. Nos, itt a válasz. Igen, a futball értelmet ad az ember életének. De az élet is értelmet ad a futballnak. Soha nem beszéltem korábban ezekről a régi sztorikról, de ahogy most beszélek, olyan érzés, mintha angyalok beszélnének hozzám.

Cantona bevallja, azért fedte fel a fenti történeteket, hogy rávilágítson a szegénységre, a háborúkra, a migrációra, melyek ma is jelen vannak a földön.

Valakinek van 200 eurója, hogy jegyet vegyen egy Premier League-meccsre, másnak arra sincs pénze, hogy egy focilabdát vegyen magának. A globális futball sok problémát figyelmen kívül hagy körülöttünk.

A francia sztár ezért beállt a Common goal nevű mozgalom mögé, melynek célja, hogy a futball gerjesztette teljes bevétel egy százalékát a rászorulóknak juttassák. Azért, hogy ebből a pénzből ezek az emberek megvásárolhassák a szabadságukat. Neki is jutott szabadságból, nem is akárhol: a Manchester Unitedben.

Állandóan megkapom a kérdést, hogy milyen volt a Manchester Unitedben játszani. Hogy tudtam ilyen jól futballozni. Összetett, titkokat rejtő válaszban reménykednek, pedig a válasz rettentő egyszerű. Sir Alex Ferguson egy dolognak a mestere volt: hosszú órákon át edzettünk, készültünk a meccsre, de amikor fementünk a pályára, teljes szabadságot adott nekünk. Akkor, és oda mozogtunk a pályán, amikor és ahova akartunk. Én nem is tudok máshogy játszani. Mit ér a foci szabadság nélkül?

(Azt azért csendben jegyezzük meg, Cantonát leszámítva a Manchester egy tökéletesen felépített gépezet volt a '90-es évek közepén, szilárd hadrenddel, alázatos, megbízható játékosokkal.)

Most már ismerik a történetemet. Egy bevándorlókkal, lázadókkal, katonákkal, munkásokkal teli családból jövök. Nem sok mindenem volt gyerekként, engem az apró, csodás pillanatok hajtottak előre. Amikor három pár zoknit egybecsavartunk, összekötöttük cipőfűzővel, s nekiláttunk játszani. Ezekért a pillanatokért kell nekünk is többet tennünk, s hogy ezt más is megélhesse.

(Gaba)