Történelmi érdekességek a Lánchídról, amiket valószínűleg nem hallottál még

Széchenyi Istvánnak akkor jutott eszébe a híd gondolata, amikor 1820 telén édesapja temetésére Bécsbe kellett utaznia, de a jégzajlás miatt nem tudott átkelni a Dunán.

Mivel Magyarországon akkoriban még egyetlen híd sem állt, ezért egyetlen mérnök sem tudta, hogyan is kellene felépíteni. Végül Londonból hívták ide William Tierney Clark angol hídépítő mérnököt. De nem tudott az egész folyamat alatt az országban tartózkodni, ezért névrokonát, Adam Clarkot bízta meg a munkálatok helyszíni irányításával.

A munkások jórészt helyiek voltak, de a szakmunkákra Angliából érkeztek emberek. A többségük az építés után haza utazott, de Adam Clark itt telepedett le, és alapított családot.

A Lánchidat a Temze egyik hídjáról, a Hammersmith Bridge-ről mintázták. Gróf Széchenyi István 1832-ben látta meg az építményt, és döntötte el, hogy Pest-Budára is ilyet szeretne. Felkereste a híd tervezőjét, a már említett William Tierney Clarkot, és több hídját is, például a Marlow Bridge-et.

A Hammersmith Bridge még ma is áll London nyugati részén, bár ma már nem teljesen úgy néz ki, mint ahogy Clark megálmodta. Ez volt az első függőhíd a Temzén, ami az évek alatt elhasználódott, így fel kellett újítani. Végül Sir Joseph Bazalgette építette át, és 1887-ben adták át.

A Marlow Bridge szintén áll még a Temze felett, és Marlow két oldalát köti össze. 1829 és 1832 között készült.

De térjünk vissza a budapesti Lánchídhoz, aminek az első cölöpét 1840. július 28-án verték le. Felavatni pedig csak 1849. november 20-án tudták, az 1848-as forradalom és szabadságharc miatt ugyanis többször is megcsúsztak a munkálatokkal. Az avatási ceremóniát Haynau osztrák főparancsnok vezette, az a tábornok, aki korábban kivégeztette a 13 aradi vértanút. Az ünnepség nem volt éppen felemelő, csupán a kivezényelt katonák és néhány arra járó vett részt rajta, beszéd sem hangzott el.

A sors fintora, hogy Széchenyi maga sosem kelhetett át a hídon, sőt nem is láthatta kész állapotában, mert még az átadás előtt bekerült a Bécs melletti Döbling elmegyógyintézetébe, ahol 1860-as haláláig tartózkodott.