Kegyetlen börtönökben használták kínzóeszközként, de mára világhírű sportgép lett belőle

Napjainkban már szinte a csapból is az egészséges élettel kapcsolatos tanácsok és reklámok folynak. Mindenki más táplálkozási módra esküszik és megszámlálhatatlanul sokféle edzéstípus közül választhatunk, ha megfelelő formába szeretnénk lendülni, vagy egyszerűen jól szeretnénk kinézni. Amire csupán kevesen gondolnának, hogy az egyik legnépszerűbb és leghatékonyabb sportgép, amelyet szó szerint milliók használnak szerte a világban nap mint nap, eredetileg egy kegyetlen, börtönökben alkalmazott büntetőmódszer volt.

A mai futópadok kényelmes és hatékony eszközök a fitnesz világában, de a 19. században a futópad szó egy sokkal sötétebb jelentéssel bírt. Az eredetileg inkább taposómalomként fordítható szerkezet egy büntető és nyugodtan kimondható, hogy kínzóeszköz volt, amelyet a büntetési rendszer megreformálására használtak. Segítségükkel igyekeztek az elítélteket a munka szeretetére nevelni őket, mindezt a humánum teljes mellőzésével, a legkeményebb körülmények között.

Az angol mérnök, Sir William Cubitt találta fel a taposómalmot, azzal a szándékkal, hogy megnevelje a makacs és lusta elítélteket. Cubitt és korának börtönreformerei úgy gondolták, hogy a foglyokat a börtönben megfelelő módon kell integrálni a munka és az ipar világába, ezért a magasztos elképzelésért cserébe pedig készek voltak őket akár a pokolba is küldeni, hogy céljukat elérjék.

A 19. században feltalált elmés szerkezet működéséhez a foglyoknak egy óriási kerékhez csatolt lépcsőn kellett felmászniuk. Később úgy alakítottak át ezeket a gépezeteket, hogy emberi erővel lehessen működtetni a fogaskerékkel hajtott gabonamalmokat vagy vízszivattyúkat, de valójában nem ez volt a lényeg. Az egész eljárás lényegében egy haszontalan, de kimerítő feladatot jelentett, amely tökéletesen illeszkedett a viktoriánus eszmékhez. Abban hittek, hogy a megbánáshoz a kemény munkán át vezet az út. A foglyoknak ennek megfelelően hosszú műszakokban, több ezer lábnyi magasságot kellett megmászniuk, ami gyakran sérülésekhez és betegségekhez vezetett.

Az első taposómalmot 1818-ban használták Angliában, míg az első New York-i változatát 1822-ben adták át a városi börtönben. A kegyetlen szerkezet egy kétszintes kőházban volt elhelyezve a büntetőintézet közelében.  Hugh Macatamney a New York történetéről szóló 1909-es könyvében részletesen beszámolt a működéséről:

"Minden két percben megszólalt egy csengő, ekkor egy fogoly lekászálódhatott a szerkezetről, hogy néhány percig ülve pihenjen, miközben egy társa vette át a helyét. Így a művelet több órán át szünet nélkül folytatódott."

Az Egyesült Államokban és Angliában is széles körben használták ezeket a gépeket, egészen addig, amíg a 19. század végén Angliában már túlzottan kegyetlennek ítélték őket, és 1902-ben hivatalosan is megszüntették használatukat. Az egyik utolsó áldozata a rémes találmánynak a zseniális angol író és költő, Oscar Wilde volt, akit 1895-ben ítéltek börtönbüntetésre szexuális orientációja miatt. Két éven át kemény munkát kellett végeznie, amelynek nagy részét a futópadok ősén töltötte, naponta akár hat órán keresztül. Ezek a megpróbáltatások gyakorlatilag felőrölték a szervezetét, szabadulása után alig három évvel elhunyt.

A futópad tehát, amely ma a fitnesz világának elengedhetetlen eszköze, a 19. században egy kegyetlen büntetési módszer volt, amely a bűnözők megreformálását és a munka szeretetének elsajátítását célozta. A futópad története emlékeztet minket arra, hogy a technológia fejlődése nem mindig jár együtt az emberi jogok és a méltóság tiszteletben tartásával.