Mindenki ódzkodott ettől a filmtől Magyarországon is, de minket meg tudott lepni

Magyarországon is minden rajongó átverve érezte magát, mikor bemutatták A Gyűrűk Ura: A rohírok háborúja című film előzetesét, hiszen az ütős bevezető szöveg ("Peter Jackson bemutatja"), és az eredeti trilógiából átemelt rohani pillanatképek után valami egészen másra számítottak, mint ami aztán kirajzolódott a szemünk előtt:

Tolkien Középföldéje anime stílusba váltott át.

Pedig sosem volt titok, hogy a New Line Cinema egy animefilmmel fogja tovább bővíteni A Gyűrűk Ura-univerzumot. Természetesen valahol érthető volt a rajongók panaszkodása, hiszen senki sem tudta elképzelni Tolkien világát távol-keleti animációs ábrázolásmóddal, és az előzetest nézve belőlem is kettős érzést váltott ki. Először is baromi idegennek éreztem ezt a stílust - pláne úgy, hogy sosem néztem, sohasem vonzott a japán animációk világa -, másfelől viszont elgondolkodtam azon, hogy ha az alkotók mértékkel tudják ötvözni az animékra jellemző stílusjegyeket Peter Jackson eredeti világábrázolásával, akkor akár még valami egyedi és izgalmas is kisülhet belőle.

Nem mondom azt, hogy ezután a film után kedvem támadt volna Naruto- és Dragon Ball-maraton tartani, de nem is éreztem azt, hogy a nem éppen Tolkien világához passzoló animációs megvalósítás miatt mindenképpen utálnom kellene A rohírok háborúját, és hogy ez a produkció teljesen szembeköpi az egész Középfölde-kánont. Sőt, az az igazság, hogy rögtön az elején, amikor megszólaltak a rézfúvósok, felcsendült a Howard Shore dallamait idéző, illetve az ő témáit felhasználó zenei aláfestés, és kirajzolódtak előttem a jól ismert tájak, hegyek, abban a pillanatban teljesen átkapcsolt az agyam, és máris a lovasurak hazájában találtam magamat.

A Gyűrűk Ura: A rohírok háborúja erős nosztalgiával indít, ami valaki szerint már felesleges fan service, szerintem viszont hatásos nyitás. Könyörgöm, ha valakinek, aki imádja a Gyűrűk Ura-filmeket, nem kezd el a torkában dobogni a szíve attól, hogy hallja Howard Shore Rohan-témáját, és közben látja maga előtt Edorast, az nem is igazi rajongó. Persze a film nem csak az elején simogatja meg a rajongók lelkét, folyamatosan visszatérnek jól ismert dallamok, karakterek, kisebb-nagyobb kikacsintások az eredeti trilógiára; ezek közül is talán a két leghatásosabb az, hogy a történet narrátora a Éowynt alakító Miranda Otto, illetve hogy az utolsó jelenetek egyikében láthatjuk a Fehér Sarumant, Vasudvard újonnan kinevezett mesterét, akit most is a már elhunyt Christopher Lee szólaltat meg.

Bár a történet is olyan jól működne ebben a filmben, mint a nosztalgiafaktor, de sajnos A Gyűrűk Ura: A rohírok háborújának cselekménye elég sok szempontból elvérzik; még úgy is, hogy társírónak ott volt A Gyűrűk Ura- és A hobbit-filmeket is jegyző Philippa Boyens. Az egy dolog, hogy egy rém egyszerű sztorit írtak ehhez a kicsivel több, mint 120 perces filmhez, de legalább olyan karakterekkel pakolták volna tele, akiknek van személyiségük. Ehhez képest a legtöbb szereplő olyan satnya és bugyuta, hogy még egy "pont-pont-vesszőcske" figura is életszagúbb náluk.

Pedig az alkotóknak ott volt a lehetőség, hogy egy erős női karaktert alkossanak Héra személyében, hiszen Tolkien is csupán név nélkül utalt arra a lábjegyzeteiben, hogy Pörölykezű Helm királynak volt egy lánya is. Ugyan vannak jó pillanatai a karakternek, de összességében olyan, mintha a Sailor Moon egyik karaktere átlépett volna Középföldére, hogy bratyizzon a sasokkal és menyasszonyi ruhában kardoskodjon az apja ellenségével. Nála már csak a negatív karakterek bugyutábbak: a bosszúszomjas dúnföldi Wulf tipikus sablonkarakter, akinek jellemrajza ráférne egy öntapadós jelölőcetlire. A karakterek közül egyértelműen Pörölykezű Helm király lett a legnormálisabban kidolgozva, sőt, teljes mértékben el is lopja a show-t az összes többi szereplőtől.

Kifejezetten tetszett, ahogy a megtört, megsebzett király a gyász és a lelki sérelmek hatására pusztakézzel, az éj leple alatt félelembe taszítja az ellenséget, és egyesével számol le a katonákkal. Ez egy kicsit már a pszichológiai horror határait feszegette, de baromi erőteljes jelenetek voltak.

Nekem két kedvenc jelenetem volt a filmben: az egyik a "lidérciesített" Helm akciózása, a másik pedig Edoras ostroma. Utóbbiból is látszott, mennyire gyenge és sebezhető volt Rohan már akkor is, amikor Pörölykezű Helm uralkodott az Aranycsarnokban, és hogy bárki képes volt megszorongatni ezt a szalmatetős népet, ha összefogott néhány jöttment törzzsel.

Maga a látványvilág meglepően hatásos és izgalmas. Szerencsére a japán alkotók nem akartak teljesen átmenni az anime stílusra, hanem inkább egy olyan filmet akartak, ami bár megvalósításában más műfajt képvisel, mégsem megy szembe a kánonnal, és Peter Jackson világábrázolását tekintette követendő példának; így aztán Középfölde - még ha távol-keleti animációs stílusban is - ugyanúgy jelenik meg a rajongók előtt, ahogy azt megszerettük a 20 évvel ezelőtti filmekben.

A Gyűrűk Ura: A rohírok háborúja sajnos méltatlanul kevés figyelmet kapott, és nagyon kevesen szavaztak neki bizalmat, pedig egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnt. Sőt, egyértelműen látszik benne az a tisztelet és alázat az alapanyag és Peter Jackson filmjei iránt, amivel az alkotók hozzáálltak ehhez a projekthez. Ha kicsit acélosabb története és izgalmasabb karakterei lettek volna, még akár egy masszív, extrém és kimagasló, Tolkien-hoz méltó alkotás is lehetett volna, de így sem elpazarolt idő, amit rá áldozunk.