Durva bakit követtek el a Barbie és az Oppenheimer premierjével - így lesz rózsaszín az atombomba
Olvass tovább...
Két párhuzamos életet tartott fenn, az egyik a démoni énjét rejtette.
A legtöbben valószínűleg már elgondolkodtunk azon, hogy vajon milyen emberek jönnek velünk szembe az utcán. Vajon kedvesek, vagy éppen velejéig gonoszak, mi járhat a fejükben, mennyire mutatják meg az igazi arcukat mások előtt?
M. Night Shyamalan legújabb filmje ezen logika mentén is gondolkodik, mi több, a nézőt is gondolkozásra ösztökéli. A Csapdáról lehet beszélgetni, továbbfűzni, beleképzelni magunkat a főhősök helyébe. És ez manapság nem minden filmnek jön össze, legyünk őszinték, a legtöbbnek nem.
Olvass tovább...
Kérdéseket és válaszokat egyaránt kapunk a történet haladása során, ami nagyon is szövevényes és sikeresen fenn tudja tartani az érdeklődést annak ellenére is, hogy a mai hipergyors mozik mellett viszonylag lassú kibontakozásúnak tűnik. Habár nem az a kifejezetten súlyos pszichotriller, azért kicsit beleeszi magát az ember gondolataiba, mindezt úgy, hogy kevés erőszakos pillanat van benne. Inkább valamiféle kellemetlen bizalmatlanságot alakít ki a nézőben.
Olvass tovább...
Annak dacára is érdemes beülni rá, hogy nem minden szereplő passzol tökéletesen (itt konkrétan az idős nyomozóra célzok), ugyanakkor Josh Hartnett másodvirágzását öröm nézni, remekül játszik, tökéletesen illik rá a szerep, ráadásul mostanában egy csomó jó és különböző alkotásban próbálta ki magát. Az Oppenheimerben és a Fortune-hadműveletben is láthattuk, és még bármi lehet belőle, hiszen szerencsére sikeresen kilépett (kiöregedett) az ügyeletes szépfiú szerepéből, és megmutatta, hogy ennél sokkal többet tud.
A Csapda megéri az elinflálódott kukorica árát, tökéletes popcornmozi, és egyértelműen többet ad annál, mint amit ígér.