Mulan-kritika: a parkour már az ősök szellemét is megfertőzte

A Disney megállíthatatlanul porolja le a régi klasszikusait, és azt élőszereplős, modern köntösben újratálalva szolgálja fel az egészestés rajzfilmek rajongóinak, és az új generációs gyermekeknek. Az elmúlt években megannyi remake készült, de összességében ezek mind csak biztonsági játékok voltak a stúdió részéről, hiányzott belőlük a kreativitás, az újdonság – tisztelet a kivételnek (például: Demóna) –; sőt, olyat is láthattunk, ami gyakorlatilag kockáról-kockára lemásolta az eredetit, és nem lett belőle más, mint egy CGI-természetfilm, egy technikai erődemonstráció (Az Oroszlánkirály, 2019).

A Mulan mégis bizakodásra adott okot, mert a készítők rögtön az elején kikötötték, hogy ez nem csak egy modernebb változata lesz a rajzfilmnek, hanem beleszövik majd a kínai balladát is, ami alapján az 1998-as változat is készült. Emellett a filmet rendező Niki Caro már korábban kijelentette, hogy egy realisztikusabb verziót szeretne készíteni a Mulanból, éppen ezért nem is értem, miért lepett meg bárkit is, és főleg miért háborodtak fel, hogy ebben az adaptációban sem Mushu, sem a betétdalok nem kapnak szerepet. Más kérdés, hogy a rendezőnek sikerült-e olyan filmet készítenie, amilyet szeretett volna, de ennyire azért ne rohanjunk előre.

A történet sokban hasonlít, és sokban különbözik a rajzfilmtől: ebben a feldolgozásban Kínát az ázsiai avaroknak is nevezett zsuanzsuanok támadják meg, akik egy létező nép voltak, mi több, egy egész Birodalom, de a filmben látott vezetőjük, Bori Khan már abszolút kitalált karakter, csakúgy, mint az oldalán harcoló boszorkány, Hszien Lang. Azért, hogy megvédje az országát, a császár elrendeli, hogy minden család adjon egy férfit a birodalmi hadseregnek. Mivel édesapja már öreg és harcolni képtelen, Mulan elhatározza, hogy helyette vonul be a seregbe, hogy megbecsülést szerezzen a családjának. A végkifejletet pedig úgyis ismeri mindenki.

Azzal szerintem nem árulok el semmi meglepőt, hogy a történet szempontjából semmi újat, vagy váratlant nem kell várni az új Mulantól, néhány névtől, karaktertől, vagy körítéstől eltekintve ugyanaz a váza, mint az 1998-as elődjének. Itt tényleg az a leglényegesebb különbség, hogy hiányoznak a betétdalok, amelyek dallamait Harry Gregson-Williams ügyesen beépítette a film zenéjébe, de ami a legtöbb embernek fáj, és ami miatt sokan már előre leírták a filmet, hogy teljes mértékben nélkülözi Mushu-t, és mindazt, amit a karakter képviselt.

Persze az alkotók tisztában voltak azzal, hogy azt a humort, és könnyedséget, ami mindannyiunk kedvenc házisárkányához köthető, nem hagyhatják ki egy Disney-filmből, ezért Mushu szellemiségét Mulan és bajtársai közé próbálták beleszőni, ami viszont borzalmasan erőltetettre sikerült. Feltevődhet a kérdés, hogy ha nincs Mushu, mi a helyzet az ősök szellemét képviselő lénnyel? Nos, erre a célra találták ki a főnixet, de a teremtmény jelenléte elsősorban azért volt fontos, hogy a film teljes nemi egyensúlyban legyen.

Tudniillik a sárkány a maszkulinitást jelképezi, és mivel a császár két oldalán már volt egy-egy sárkány, kellett egy másik lény, amivel a feminitás is megjelent; ez volt a főnix. És mivel a film a gender fluiditással foglalkozik, ennek így kellett lennie.

Az a legszomorúbb, hogy a készítők meg sem próbáltak kárpótolni a kihajított elemek miatt, gyakorlatilag semmilyen plusz értéket, semmilyen kreatív ötletet nem adtak hozzá a sztorihoz, éppen ezért az élőszereplős Mulan csak egy feleslegesen túlnyújtott, vontatott, lelketlen ikertestvére az eredetinek, ami viszont technikai szempontból nem igazán hagy kívánnivalót maga után; látványos, és gyönyörűen van fényképezve, de egy 200 millió dolláros költségvetéssel dolgozó Disney-filmnél ez nem dicséretre méltó, inkább elvárt.

A színészek közül egyedül a főszereplőt alakító Liu Yifei játéka ért valamit, az összes többi szereplő, belerétve Donnie Yen-t, és Jet Li-t, csak üres, zsinórokon függő szalmabábúk, akiket a rendező mindig arra rángatott, amerre éppen a cselekménynek haladnia kellett, és amerre a főhős útja vezetett. A film negatív szereplőivel sem erőltették meg magukat az írók: a zsuanzsuanok vezére, Bori Khan bárcsak megmaradt volna egy egyszerű hódítónak, mint Shan-Yu, ehelyett a legklisésebb motivációval ruházták fel, de a karaktert már elfelejtették megtölteni élettel és jellemmel. Hasonló a gond az olykor sassá átváltozó boszorkánnyal, aki ugyanarra vágyik, mint Mulan, és azt gondolja, hogy céljait akkor érheti el, ha segít Bori Khannak elfoglalnia Kínát.

Bár a zsuanzsuan népről vajmi keveset tudunk meg, csupán csak belekóstolunk az életmódjukba, és a harci stílusukba, de egy biztos, a valóságban közel sem ilyenek voltak. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy emlékeztessek mindenkit, hogy Niki Caro eredetileg egy realisztikus filmet akart készíteni; éppen ezért orbitális hiba és baromság volt telerakni a filmet dárdával focizó, vagy nyílvesszőt a levegőben puszta kézzel elkapó emberekkel, falakon és tetőkön ugrabugráló és rohangáló parkouros katonákkal, és olyan látványelemekkel, amelyek nemhogy látványosabbá, hanem röhejesebbé tették az összes akciójelenetet.

Összességében a Mulan nem lett a Disney legjobban sikerült élőszereplős adaptációja, de őszintén szólva a készítők nem is erőltették meg magukat, hogy egy kicsit is élvezhetővé tegyék a közel kétórás filmet. De Mulan még így is egy bitang erős női karakter, szóval ha az új generációs kislányok őt választják példaképnek a sablonos, „feleségül megyek a herceghez, mert ennyi az életcélom” Disney-hercegnők helyett, akkor már megérte megcsinálni ezt a feldolgozást.

Ja nem..., akkor is inkább a rajzfilm.