Újabb fejezet a náci zombi hadviselésben – Overlord-kritika

Az Overlorddal kapcsolatos elvárás már akkor nagyot csökkent, amikor kiderült, hogy nem adják majd a mozik a filmet, így egy élménnyel kevesebb lett. Továbbá az is alapvető probléma, hogy J. J. Abrams és Julius Avery alkotását nehéz a horror filmek kategóriájába sorolni. Ha pontos műfaji meghatározást szeretnénk kreálni, talán a hagyományos akció-kaland filmre kerülne a voks – egy kis szörnyes behatással.

De mi is a sztorink? Mert bizony az is van! Méghozzá a legtöbb II. világháborús film vonalát követve. Nem is oly kicsiny csapatunk a D-nap előestéjén berepül a frontvonalak mögé, hogy ott felrobbantson egy rádiótornyot, ezzel segítve a partraszállásra igyekvő szövetséges hajókat. Pofon egyszerű, igaz? Mégis, egy inkább „B” kategóriás film első jelenetei úgy berobbannak a néző arcába, mintha egy hollywoodi 200 millió dollárból készülő szuperprodukcióról lenne szó, miközben megtizedelődnek hőseink és repülőik.

Innentől pedig jöhet a tipikus amerikai beütés: alig páran maradnak a feladat elvégzésre, ergo az óriási túlerővel szemben maroknyi katona veszi fel a harcot. Ennek kapcsán lehet, hogy másnak is beugrott a Kémek a sasfészekben vagy a Kelly hősei – csakhogy egy-két klasszikust idézzek. Próbálkoznak ugyan a rendezők a karakterek felépítésével, kidolgozásával, de ez a film közepével együtt óriási gyenge pont, holott a szereplőgárda szimpatikus, egy-két ember életben maradásáért kedvünk támad szurkolni is.

Mathilde Ollivier az Overlordban. Fotó: Paramount Pictures

De hogy szót ejtsünk a szörnyekről is: ez nem egy zombis film. A zombik egy könnyed fejlövés után úgy hullanak, mint a legyek, ráadásul a gondolkodásuk sem hasonlít a filmben látottakra. Inkább náci szuperkatonákról érdemes beszélni, akiket ugyan feltámasztanak hamvaikból, de a tudósok által várt hatás nem érkezik el. Nagy pozitívuma a filmnek, hogy az ember valamelyik Wolfenstein-játékban érezheti magát a szegény falusiak lángszóróval történő elégetése közben. Jah igen, ha kimaradt volna, a szegény kis francia falucska lakóit használják tesztalanynak a halottakat feltámasztó náci szérum kifejlesztésére. Emiatt már nem csak a katonai akció, hanem az ártatlan emberek megmentése is a cél.

Az utolsó félórára a film viszont visszatér az első tíz percben tapasztalható pörgéshez. Nehéz eldönteni, hogy az alkotás közepén lévő, közel egy órás játékidő szenvedesékkel teli kitöltése mégis mire volt jó: arra a részre esetleg nem jutott elég anyagi keret, esetleg szimplán ötletek hiányoztak, de ha az volt a cél, hogy majdnem elaludjon a néző, és újra megkapja a végére a „bumm-hatást", na az sikerült. Bár humorérzékük azért volt a készítőknek, hiszen az egyik hazafi feltámasztásáról és átalakulásáról könnyen eszünkbe juthat a Kurt Russell főszereplésével készült The Thing – ezek után nem lehet véletlen, hogy egyik főhősünk, Ford megtestesítője Wyatt Russel, Kurt Russel fia. 

Wyatt Russel az Overlordban Fotó: Paramount Pictures

Tehát a végjátékban megkapunk mindent, amit a trailerben láthattunk és vártunk. Lángszórók, gránátok, robbanások, náci katonák menekülése, szörnyek és belőlük kilógó húscafatok kaszabolása. Bár kiszámítható, hogy mi fog történni, ennek ellenére látványos és érdekes a finálé, mellőzve a dinoszaurusz méretű „Superboss”-t, de mégis kiegyenlítetté varázsolva a küzdelmet.

S, hogy mi a konklúzió? Egy olyan művet kaptunk, melyet abszolút kettősség jellemez. Egyik oldalról adott egy hangulatos, magával ragadó náci labor, jól kidolgozott szörnyekkel, míg a másik oldalon, mintha egy teljesen másik csapat gyurmából kreált volna valami ocsmányságcunamit. A legnagyobb probléma az Overlorddal, hogy nem lehet eldönteni: komolyan kell-e venni vagy sem. Mint horror, nem állja meg a helyét, mint akciófilm, igen, de abban meg mit keresnének náci szörnyek. Nagyobb odafigyeléssel több is kihozható lett volna, de még így is magasan jobb filmet kaptunk, mint ami ebben a témában elvárható.

Egy laza délutáni vagy esti otthoni filmnek ajánlható.