Nagyon rossz filmet akartak, nem jött össze

[[video]]Néha nagyon vékony a határvonal a kínos erőlködés és a szórakoztatás között: ha nem röhögöd hülyére magad a Ragadozó városok első néhány percén, akkor már nem lesz gond. Bár a film végig ott billeg a totál idiotizmus és a lélegzetelállító akció között, ha sikerül elfeledkezni arról, hogy mit is látunk, egész jól szórakozhatunk rajta. Még akkor is, ha esélye sincs, hogy átvigye a lécet, amit a marketinggel a stúdió rakott fel, amikor minden fronton Peter Jacksonnal, és A Gyűrűk ura alkotóival reklámozták a filmet. Amiből annyi igaz, hogy a Tolkien mítoszát életre keltő új-zélandi alkotó producerként felügyelt a Ragadozó városokra, az elsőfilmes Christian Rivers rendező pedig korábban többször is együtt dolgozott Jacksonnal, egyebek mellett A hobbit-, és A Gyűrűk ura-trilógián is. A kerekeken gördülő szörnyvárosok meséje persze ettől még nem lesz új Gyűrűk ura, de kétségkívül jól hangzik.

Mivel az előző mondattal lelőttem a poént, nem érdemes tovább húzni: a Ragadozó városok kerekeken gördülő monstrumokról szól, amelyek felzabálják a náluk kisebb településeket, amelyek egy darabig menekülnek ugyan, de végül mindig a metropolisz győz. Esetünkben ez az óriásváros London, amely a kontinensre átkelve egymás után vadássza le áldozatait, a nyitójelenetben például egy takaros kis német bányászvárost. Ha elsőre nem jön át a motorizált városok víziója, nem a mi hibánk, a film legfőbb erőssége a leggyengébb pontja is egyben: mi francért gurulnak a települések? A válasz persze kézenfekvő, egy hatvanperces háborúnak nevezett globális konfliktus végeredményeként az általunk ismert civilizáció megsemmisült, az egymás ellen fordított szuperfegyverek ráadásul a Földet is alaposan megtépázták, így a túlélők utolsó esélye a mobilitás maradt, kereket szereltek hát a városokra, és hajrá.

Az ötlet nem Peter Jacksonék fejéből pattant ki, a film Philip Reeve azonos című 2001-es regénye alapján készült. A kritikát és a közönséget egyaránt megnyerő könyv alapszituációja ismerős ugyan, vagyis nem sokban különbözik az apokalipszis után játszódó disztópiáktól, a telhetetlenül hódító városok eszméje mégis újdonságot jelent, és remekül alakítja sci-fi thrillerré mindazt, amit magunk körül látunk az elmúlt évtizedekben. Filmen azonban ez nagyon sovány, hiszen egy alig kétórás mozi nehezen adhatja vissza azt a komplex szimbolikát, amit egy regény sok száz oldalon bont ki. Akkor meg végképp, ha az alkotók számára a CGI-csaták sokkal fontosabbak, mint a történet mélyén rejlő filozófia. Márpedig Peter Jacksonék minden mélységet száműztek, és csak a szörnyeteg városok csillogó felszínére voltak kíváncsiak. Ezzel pedig már az elején kihúzták a szőnyeget a produkció alól, amely az alapötlet magyarázata nélkül elindul a röhej irányába. Szerencsére azonban, még mielőtt odaérne, megérkeznek a robbantások, kardcsaták, lézernyalábok és egyéb nyalánkságok, és az üres szórakoztatás megmenti a filmet.

A legfőbb ragadozó tehát London, amely némi elfogyasztandó település miatt átnézett az öreg kontinensre, ám, mint kiderül, fogytán van a készletük, gyorsan találniuk kell tehát valami normális méretű guruló várost, különben annyi. London élén a főpolgármester áll (Patrick Malahide), de az már az első pillanattól egyértelmű, hogy a túlélés nem tőle, hanem a régész-történész Thaddeus Valentine-tól (Hugo Weaving) függ. A foglalkozás ne tévesszen meg senkit, az apokalipszis után nem jött el a bölcsészek rémuralma, a régész a guruló városok esetében a múlt technológiáit összegyűjtő embert jelöli, aki az ősi tudást felhasználva igyekszik megteremteni a jövőt. Sajnos Thaddeus ezt egy kicsit másként képzeli el, a nyájas, jóságos tudósról hamar kiderül, hogy ha kell, akkor egy pillanat alatt kegyetlen gyilkossá válik, s ez nem sok jót jelent London áldozatai számára.

Miután a metropolisz szó szerint befalja áldozatát, a frissen bekebelezett település erőforrásait felhasználja a saját boldogulására, a lakók pedig attól a ponttól kezdve a ragadozó állampolgáraivá válnak. Kivéve azt az eleve gyanús, arcát kendővel elfedő lányt, aki a bányászvárossal együtt jut be London gyomrába, ám egyből késsel megy Thaddeusnak, gyilkossággal vádolva a nagy hatalmú tudóst. Egy fiatal kollégája siet a megtámadott segítségére, a régi kütyük szerelmeseként a városi múzeumban dolgozó Tom (Robert Sheehan) azonban nem ellenfél a vérszomjas Hester Shaw (Hera Hilmar) számára. De hiába a gyilkos indulat, a nő hamarosan a városon kívül találja magát, és a koloncként a nyakán maradt Tommal együtt kell utat találnia vissza, hogy megállíthassa Thaddeust, akiről ekkor már szemernyi kétségünk sem lehet, hogy egy velejéig romlott megalomán vadállat. Pont mint egy virtigli diktátor.

És ahol van diktátor, vannak szabadságharcosok is. A Ragadozó városok esetében a forradalmárok a „gurulásellenesek”, akik számára a progresszió éppen a földhözragadtságot jelenti, céljuk, hogy megállítsák a közlekedő metropoliszokat. Igyekezetük pedig nem hamis vízió, kiderül ugyanis, hogy Ázsiában és Afrikában a városok nem rohangálnak, ezek a civilizációk még őrzik a hagyományokat, és mindenki marad a seggén. A ragadozó városoktól fallal választják el magukat, nehogy a mobil predátoroknak kedve támadjon felfalni a békés településeiket, amelyek még kereket oldani sem tudnak, ha támadás éri őket. A szabadságharcosok központi figurája a legendás Anna Fang (Jihae), aki minden erejével azért küzd, hogy London, és a hozzá hasonló városok végleg defektet kapjanak.

Mivel egy rakás pénzt, nagyjából 150 millió dollárt költöttek el a filmre, nem annyira meglepő, hogy a látvány rendben van, az azonban már annál inkább, hogy azon kívül szinte semmi. Egy korábban csak a speciális effektekért felelős szakembert bíztak meg a rendezéssel, alig ismert színészeket válogattak ki – Hugo Weaving kivételével, bár ő ma már aligha tartozik az első vonalba –, és A Gyűrűk ura párhuzamokon kívül nem is nagyon hirdették a filmet. Mintha direkt nem akartak volna kudarcot vallani, mintha a producereknek lett volna fölös 150 millája: nem baj, ha odalesz az egész, ha pedig mégis néhányan megnézik a filmet, az már csak a bónusz.

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy nem csupán egy szándékosan elszúrt filmet nézünk, hanem egy paródiákból összevágott szkeccsfilmet, amihez a Csillagok háborújától kezdve a Mad Maxen át A Gyűrűk uráig mindenből loptak egy keveset, a végeredmény mégsem hasonlít egyik forráshoz sem. Egyetlen kivétellel, ez pedig a CGI-orgia, amiben a Ragadozó városok helyenként még túl is tesz elődjein. A film vizualitása, csatákkal, üldözésekkel, küzdelmekkel néha valóban lélegzetelállító, így hiába üres, kínosan értelmetlen, és hiába játszanak benne méltán ismeretlen színészek, mégsem tudunk nem szórakozni rajta. Bármennyire is igyekeztek Peter Jacksonék, nem sikerült teljesen tönkretenniük a filmet.

(fib)