[[video]]Kevés menőbb játék volt a kilencvenes években a Transformereknél. Az autóból emberszabású robottá alakuló csodákkal talán csak a G.I. Joe-k vehették fel a versenyt, de igazi rangot mégis Optimus Prime és csapata jelentett. Nem volt meglepő ezek után, hogy amint az Autobotok és az Álcák örök csatáján felcseperedett generáció fizetőképes közönséggé vált, Hollywood egyből beindította a Transformer-gyárat, amely futószalagon szállította az újabb és újabb filmeket. A kultikus sztorit a robbantás-pornóban utazó Michael Bay kezébe tették, aki nem hazudtolta meg magát, lelketlen pusztítás-orgiává aljasította a metálfényben úszó mítoszt, egyre ostobább filmekben gyalázva meg a rajongók gyermekkori emlékeit. A tavaly bemutatott ötödik epizód, Az utolsó lovag már nem csak a kritikusoknak és a közönségnek, de a stúdiónak is fájt, talán ezért is döntöttek úgy, hogy a széria korábbi darabjaihoz képest elhanyagolható 600 millió dolláros bevétel után új fejezetet nyitnak a Transformerek történetében. Ez lett az ŰrDongó, amely nem csupán újraindítja a sztorit, de terápiaként is kiválóan működik: kitöröl az emlékezetünkből minden egyes Michael Bay-féle robbantást, jóvátéve valamelyest a legendán elkövetett erőszakot.
Ha egyetlen karaktert lehetne kiválasztani a történetből, aki saját filmet kap, valószínűleg a legtöbben Űrdongóra (Bumblebee) szavaznának. Ő az egyik legösszetettebb, legesendőbb figura, akinek mintha szinte emberi szív dobogna a fémváza alatt. Persze a Transformers-filmekben a bogárhátú Volkswagenből amerikai izomautót, egy Chevy Camarót kreáltak, sikeresen kiölve a lelket a hős Autobotból. Az ŰrDongó azonban ezt a transzformációt is figyelmen kívül hagyja, a Travis Knight rendezte filmben a robot az eredeti történethez hűen egy 1967-es sárga bogárhátúba „költözik”.
És ezzel még nem ér véget a nosztalgia, a film ugyanis a Michael Bay-epizódok előzményeként 1980-ban játszódik, és a retro korrajz nem csupán külsőség: az elbeszélés meghatározó eleme. A Kibertron bolygón zajló polgárháború a végéhez közeledik, az Autobotok vereségtől tartó vezére, Optimus egy felderítőjét a Földre küldi, hogy előkészítse serege átmenekítését az új bolygóra. A B-127 névre hallgató előörs azonban nincs egyedül, az Álcák kapitánya, Megatron két tisztjét küldi utána, hogy meghiúsítsa Optimus tervét. Az elkerülhetetlen összecsapásban B-127 súlyosan megsérül, elveszíti a kommunikációs képességét, és az emlékezetét is, de még így is sikeresen alakul át egy ártatlannak tűnő bogárhátú Volkswagenné. Ebben a formájában talál rá Charlie, a tinédzserlány (Hailee Steinfeld), aki az apja halála feletti gyászát enyhítendő hamar összebarátkozik a robottal, aki a valószínűtlen kapcsolatnak hála még az emlékeit is visszanyeri, így újra nekivághat, hogy teljesítse a küldetését, és megmentse a Földet az Álcáktól.
A tét tehát semmivel sem kisebb, mint a korábbi Transformers-filmekben, a végítélet felé rohanó történet mégsem csúszik agyatlan pusztításba. Nem utolsósorban Hailee Steinfeldnek köszönhetően, aki az eddigi női főszereplőkkel ellentétben nem csupán biodíszlet, hanem az Autobot egyenlő társa a bajban. De nem csak az ő megjelenése kellemes meglepetés, a pankrátorból színésszé avanzsált John Cena is kimondott élvezhető teljesítményt nyújt a titkos katonai alakulat tisztjének szerepében. És persze a bogárhátú főhős is nagyot alakít. A Michael Bay által megvadított elődjéből hiányzott szinte minden, ami az első generációs képregényben, és az alapján készült rajzfilmben ŰrDongót jellemezte. A saját filmjében az Autobot valóban egy kistermetű lény, aki nem az erejével, nem is annyira az eszével, mint inkább a hatalmas szívével kerekedik felül a nehézségeken.
Ígérem, sokat már nem rugózom a hatalmas különbségeken, de jöjjön még egy példa, ami remekül rávilágít az új film különlegességére a franchise-on belül. Akárcsak a korábbi filmekben, ŰrDongó itt is elveszíti beszédképességét, így csak az autórádión keresztül tud kommunikálni. Ez a defektus az eddigi produkciókban elsősorban poénforrásként működött, de érzelemnek még az elvileg tragikusnak szánt képsorokban sem volt nyoma. Ezúttal azonban valóban szívfacsaró, ahogy az Autobot és Charlie a nyolcvanas évek slágereit felhasználva beszélgetnek.
Az érzelmek túlcsordulása senkit se riasszon el, az ŰrDongó nem romantikus film, még csak nem is dráma, hanem egy kőkemény sci-fi akció, tele üldözésekkel, csikorgó, szikrázó küzdelmekkel, kegyetlenséggel, és bátorsággal. Mivel végső soron mégis előzményfilmről beszélünk, nem lehetnek kétségeink, hogy ŰrDongó megmenti Charlie-t, saját magát és a bolygót is, a kíméletlen Álcák pedig megkapják, amit megérdemelnek, de ez esetben nem is a végkimenetel a fontos, hanem a mese hangulata.
Amit, ahogy arról már volt szó, nagyban meghatároz a nyolcvanas évek nosztalgiája. Aki ismeri a Stranger Things című sorozatot, nagyjából képet alkothat róla, hogy mit is jelent a retró fíling a filmben. Mintha egy nagyon megnyerő Instagram-szűrőt raktak volna a képekre, amelyek így az emlékek álomszerű távolába veszve mesélik el a sztorit. Tényleg, mintha magunkban idéznénk fel a harminc évvel ezelőtt történteket.
Az ŰrDongó mindezek alapján tökéletes előzményfilm (és egyben spin-off) lett. Aki látta az első öt filmet, és mondjuk még szerette is azokat, annak ugyanolyan élményt nyújt, mint annak, akinek Michael Bay vette el a kedvét a Transformerektől. De még azokat is rajongóvá teheti, akik sosem fogtak a kezükbe, és alakították autóból robottá és vissza a mágikus játékot, nem követték a rajzfilmet, nem vásárolták a képregényt, és mindig elkapcsoltak, valahányszor felbukkantak az átalakuló lények a képernyőn.
A franchise eddigi fejleményei után az év egyik legkellemesebb meglepetése lett a sárga bogárhátú története, mindenkinek erősen ajánlott.
(fib)