The xx – I see you (albumkritika)

A The xx története egészen 2005-ig nyúlik vissza, amikor a két alapító tag, Romy Madley Croft és Oliver Sim kezdetben duóként, majd Jamie xx-szel és Baria Qureshi-vel kiegészülve négyes felállásban hódoltak kedvenc szenvedélyüknek, a zenélésnek. Az első albumuk megjelenését ugyan négy év kemény munkája előzte meg, azonban az „xx” címet viselő korong egyből hatalmas siker lett az indie zenére fogékony közönség, valamint a zenei szaklapok írói körében egyaránt. A dalokban észrevehető volt ugyan a Joy Division, a The Cure és a Portishead hatása is, de a minimalista hangszereléssel mégis olyan atmoszférát sikerült megteremteniük, ami teljesen újnak hatott, és egyből a csapat védjegyévé vált. Közben az együttes és Baria útjai különváltak, ám a soron következő 2. lemez így is sikerrel folytatta a sort: a „Coexist” minimális zenei változtatásokkal, és jól összerakott számokkal tovább öregbítette a banda hírnevét. Persze, ahogy lenni szokott, a sikereket hullámvölgyek követték: a visszafogott zenészeket megviselte a folyamatos médiafelhajtás, a rengeteg koncert, és az azzal járó folyamatos utazás. Jamie xx szóló projektjeibe menekült -aminek eredménye az „In colours” album lett- Slim pedig alkoholproblémáival próbált megbirkózni. A tavalyi Bon Iver lemez már megmutatta, hogy a kreatív munka mennyire hasznos tud lenni az ilyen akadályok leküzdésében, a londoniak is szerencsére ezt az utat választották, így született meg az „I See You”.


A nyitó „Dangerous” harsány fúvósokkal és némi soul-os beütéssel kezd, ígéretesen mutatva az új irányt, a mindössze 39 perc hosszúságú kiadvány egyik csúcspontját tisztelhetjük meg benne. A sort folytató „Say Something Lovin” a korábban említett „In Colours” változatos műfaji kavalkádjában is megférne.  A beharangozásában szerepet játszó „On Hold” pedig tökéletesen összefoglalja, miben más ez az album az eddigi két The xx kiadványnál: visszafogott, ám pozitív hangulat, több elektronika, és a különböző (jelen szám esetében a Hall & Oats együttesétől kölcsönzött) hangminták felhasználása sokkal befogadhatóbbá, és popposabbá tették a megszólalást. A dalok önmagukban is remek élményt nyújtanak, de mindegyikben ott a lehetőség az újragondolásra, kiváló alapanyagot szolgáltatva ezzel az indie vonalon mozgó dj-knek. Romy és Oliver hangja remekül kiegészíti egymást az albumon, ráadásul ezúttal bátrabban és magabiztosabban is használják ezt a „hangszerüket”. Különösen igaz ez a „Replica”-ra, mely kissé a dream pop irányába megy el, és tobzódik a fülbemászó megoldásokban. A számok kulcsa azonban Jamie xx, aki produceri feladatokat is ellátta a korongon. Az ő alapjai, az általa felhasznált sample-k adják meg azt az összhangot, ami miatt egységes és újító a lemez, mindamellett, hogy mégsem megy szembe a zenekar védjegyévé vált minimalista és személyes megszólalással.

 

A The xx az „I See You-val” megmutatta, hogyan kell új irányba vinni egy zenekar hangzását úgy, hogy nem tagadják meg saját gyökereiket. Jamie xx-ről pedig teljes bizonyossággal állítható, hogy korosztályának egyik legtehetségesebb zenei érzékkel rendelkező tagja, aki szólóban, valamint Romyval és Oliverrel kiegészülve is tud nagyot dobni. Remekül indul tehát popzenei szempontból 2017-es esztendő, az „I See You” pedig az év végi összegző listákon valószínűleg ismét a figyelem középpontjába fog kerülni. (GaVRoS)