The Rolling Stones – Blue & Lonesome (albumkritika)

Több szempontból is érdekes kiadvánnyal van dolgunk, ezek közül a legfontosabb a következőt leszögezni: ez egy feldolgozáslemez, melyen azon blues (és azon belül a chicagoi válfajához tartozó) számokat hallhatjuk viszont, amik Jagger-ék számára a korai 60’s években a legnagyobb inspirációt jelentették. Ehhez az ötletet a 2015 decemberében végzett próbazenélések adták: a zenekar új dallamokat keresett egy tervezett lemezhez, amikor is egy hirtelen késztetést érezve eljátszották Memphis Slim "Blue and Lonesome" című számát. Ez pedig annyira jól sikerült, hogy az azt követő három napban még 11 klasszikus blues dalt vettek fel mellé. Fenti kísérletezgetés gyümölcsét élvezhetjük most jelen kiadványban.

Tulajdonképpen panaszkodhatnánk, hogy ez a lemez mégsem teljes értékű album, azonban erre semmi valós indokunk nincs. A The Rolling Stones tagjai már jócskán benne vannak a korban, és nincs is szükségük arra, hogy új dalokkal próbálják a régi számaik sikereit és színvonalát hajszolni. Helyette inkább egy hatalmas ugrással visszakanyarodtak azokhoz a zenékhez, amik nélkül a londoni zenekar sosem vált volna a világ egyik leghíresebb együttesévé. A dalok milyenségéről írni teljesen felesleges, hiszen mind-mind a műfaj legjobbjai közt vannak, két szám erejéig ráadásul még Eric Clapton is hozzátette a magáét a gitárjátékával, mégis Mick Jagger jellegzetes hangja és előadásmódja, ami igazán egyedivé teszi ezen dalok feldolgozását.

Ha igaz, amit AllMusic.com kritikusa, Stephen Thomas Erlewine írt, hogy ez az utolsó Stones lemez, akkor megállapíthatjuk, hogy a több mint 50 éves életművet ezzel az albummal tökéletes keretbe lett foglalta a banda. A legfrissebb kutatások rájöttek arra, amit mi, zeneszerető emberek eddig is tudtunk: a bluesnak nyugtató hatása van, így év végén a két ünnep között kicsit kifújva magunkat nyomjuk be és élvezzük, hogy a minden idők egyik legnagyobb zenekara saját örömére úgy játssza a bluest, ahogy azt ma nagyon kevesen tudják. (GaVRoS)