Így tért vissza hozzánk 20 év után az Red Hot Chili Peppers

A srácok már az elején hálát rebegtek Budapest varázsairól, sajnos ehhez képest 20 évig nem jártak nálunk, pedig én aztán eltűrtem volna minden időszakból egy-egy koncertet az elmúlt 15 évből. Az biztos, hogy most még a legjobbkor sikerült eljutniuk Magyarországra, mert 5-6 év múlva már a legénység háromnegyede a 60. életévét csapkodja majd. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy Flea és Kiedis testét a húszas éveikben járó fiatalok is megirigyelnék, Chad Smith nevezhetne a tokiói olimpiára dobverő hajítás számban, Josh pedig persze még mindig baromi fiatal.

A srácok könyörtelenül belecsaptak az elején, jöttek az ismertebbnél ismertebb számok (Can’t Stop, Dani California, Scar Tissue), a világítás, a látvány, a háttérvetítés és a fejünk fölött lógó fényes diódák remek látványt és életérzést nyújtottak. Annyit hozzátennék, hogy a kiemelt sorok között is sok olyan arcot lehetett látni, aki közel sem fújták fejből a számokat. Még az is lehet, hogy tényleg csak 5-6 ismertebb alkotás miatt váltottak ilyen drága jegyet a koncertre. Ez persze nekem mindig furcsa, de sokadik alkalommal észrevételezem már ezt más bandák performanszainál is. A Frusciante helyére lépő Klinghoffer szerepéről már annyit írtam én is, meg mások is, de most sem lehet elmenni a téma mellett. A Red Hot új üdvöskéje igyekezett saját képére formálni a legismertebb számok szólóit, ami a rajongóknál talán egy kicsit levon az élvezeti értékekből, ugyanakkor Josh jó vokalista és színpadi képen is teljesen jól illik egy modern funky-pop zenekarhoz.

 

Azt persze kicsit fájdalmazom, hogy az egyébként remek She’s only 18 miért ilyen menő a srácoknál a dupla albumos Stadium Arcadiumról. Helyette nagyon sokat adtam volna a Wet Sand vagy Strip My Mind című nótáért. Ugyanakkor örömteli volt, hogy előkerült egy Me And My Friends, ami kellően őrültre sikeredett. Az este csúcspontját nálam egyértelműen egy új dal hozta el, ahol a közönség jelentős része is szintet lépett, ez pedig a Goodbye Angels volt. Azon túl, hogy maga a dal remek, nincsen benne lapos átmenet, végig pörög, a végén pedig egy brutális szólóval zár. Éppen ez az, amit a legjobban hiányol ma mindenki a kaliforniai fenegyerekek új albumairól Frusciante nélkül. A koncert vége felé előkerülő Californication tudja még magával hozni azt a flow-t, ami még Kiedisből is átszellemülést vált ki, meg belőlem is. Ezt a számot egyszer élőben hallania kellene mindenkinek!

A ráadásra Flea már kézen állásban jön ki és még egy kislány is dob egy szaltót a színpadon, akiről őszintén bevallva nem tudom, hogy kicsoda. Flea lánya már nagyobb, mint a koncerten mutatkozó leány. A csapat a jammelés után az új Dreams Of A Samurai és a Give It Away című dalokat választja ráadásnak és mind a kettő nagyon jól működik, utóbbi után van is még némi gitárjáték, igaz nem olyan, amit anno a Hyde Parkban hallhatott a nagyérdemű Frusciante húrjaiból 2004-ben. A kérdés már csak az, hogy hová tűnt a címadó dal, a The Getaway, Anthony ugyanis ezt aposztrofálta kedvenc számának az albumról, ugyanakkor néhány videót megtekintve a kiéneklésével akadtak gondjai. Mivel Anthony többször is vacakol a koncerten a fülesével, talán a mai napon lenyomják ezt a dalt is, akkor viszont csalódott lennék. A csapat nagyjából 1 óra 40 percet tolt, bennem viszont maradt hiányérzet, 2-3 szám még nagyon illett volna a teljes összképbe. Főleg, ha arra gondolok, hogy kimaradt az Otherside, de a Road Trippin is kellemes nosztalgia lehetett volna mindannyiunknak, nem beszélve a Look Aroundról.


A bakancslistámról sikerült kihúznom egy újabb koncertet és bármikor bevállalnám ezt újra. A Red Hot Chili Peppers azért tud már 30 éve ilyen banda lenni, mert nem behatárolható stílussal rendelkezik, egyedi lazasággal állnak hozzá az élethez és Kiedis dalszövegei még mindig olyan mélyre ásnak, amik nekem is sokat adnak már 15-18 éve, amióta követem a banda életét. Köszönjük srácok, gyertek 60 és 70 évesen is majd, én ott leszek! (Sziki)