A pokol kapuját próbálják lezárni, rejtélyes sikolyok és forróság várta a feneketlen mélység kutatóit

A hidegháború éveiben a Szovjetek és az USA közti verseny az élet minden területére kiterjedő őrült versenyfutást hozott. Tudományos, katonai, technológiai és még kulturális területen is igyekeztek bizonyítani fölényüket, ez pedig ma már viccesnek ható pillanatok mellett valódi, komoly áttörésekhez is vezetett. Igaz, hogy később a nagyhatalmi párbaj egyik szereplője, a Szovjetunió kénytelen volt feladni a versenyt, nem szabad eltagadni, hogy ők is rengeteg nagyszerű tudományos eredményt értek el, amelyekből néhány egészen a mai napig rekordernek számít a maga nemében.

Az erőfitogtatás mellett a fő cél sok esetben az volt, hogy rá tudjanak licitálni a másikra. Ennek legjobb példája a föld legmélyebb pontjának eléréséért folytatott küzdelem volt, melyet utcahosszal nyert el a keleti nagyhatalom, pedig amerikai vetélytársaik jóval korábban kezdtek neki ezeknek a kutatásoknak.

Az Amerikai Egyesült Államok már 1962-ben nekilátott a Mohole projekt nevű programjuknak, melynek célja az volt, hogy eszközeik segítségével be tudjanak hatolni a Föld felső kérgébe, és ott mintát vegyenek a meleg és titokzatos területről, ahol a kéreg és a köpeny keveredik, szaknyelven a Mohorovičić -féle diszkontinuitásról vagy “Mohóról”. Ők az óceán alatt kezdtek neki a munkának egy speciálisan kialakított hajó segítségével, egyszerűen azért, mert ott kevesebb fúrással is elérhetőnek ítélték a célként megjelölt mélységet. Sajnos a programot idő előtt le kellett fújniuk, legfőképpen a rendkívül magas költségek miatt.

Az orosz felet ilyen aggályok nem zavarták, ők, ha valamibe belekezdtek, azt igyekeztek is mindig végigvinni, még ha belerokkannak, akkor is. 1970-ben hatalmas elánnal nekikezdtek a munkálatoknak, amely a Kola félszigeti szupermély fúrásként került be a tudománytörténeti írásokba.

A szovjet tudósok célja ugyanaz volt, mint amerikai társaiké: a 15 kilométeres mélységet elérve átfúrni a földkérget és a földköpenyt határoló Mohorovičić-felületet. Sajnos ők sem jártak sikerrel, de azért 12 kilométerig eljutva elmondhatták azt, hogy sikerült olyan mélységbe lefúrniuk, ahol ember alkotta eszköz még soha nem járt, sőt, a Mariana árok is elbújhatott a szovjet „szupergödör” mellett.

Ambiciózus terveiknek az IFLScience szerint végül, az amerikai féllel szemben, nem pénzügyi, hanem technológiai problémák szabtak gátat. Elérve a korábban hihetetlen 12 kilométeres mélységet olyan forróságot találtak, ami jóval meghaladta várakozásaikat és lehetetlenné tette a további munkát. Eszközeik egyszerűen nem bírták a 180 Celsius fokot és a feneketlen mélység pokoli viszonyait. Módosított számításaik szerint az eredeti célt elérve már 300 Celsius fokkal kellett volna megküzdeniük, amire az akkori technológia alkalmatlan lett volna. Így sem volt azonban hiábavaló a program, hiszen számos tudományos áttörést sikert elérni általa.

Kiderült például, hogy még 7 kilométeres mélységben is található víz, Sőt, több, korábban ismeretlen ősi egysejtű maradványaira is rábukkantak. Ráadásként egy igazán népszerű városi legendát is köszönhetünk munkájuknak.

1997-ben felreppentek a pletykák, hogy a fúrás során egy forró barlangot elérve, a programon dolgozó tudósok leeresztettek egy speciálisan kialakított, hőálló mikrofont, amelynek segítségével pokolbéli sikolyokat hallottak a mélyből. Ez természetesen csak egy mítosz, amit soha senki nem tudott bizonyítani, vagy megerősíteni, de a kutatás önmagában is nagyon érdekes, a természetfeletti – vagy alatti – erők jelenléte nélkül is.

Mindenesetre a legtöbb ember számára sokkal kevésbé voltak ijesztőek az ország kedvenc sorozatának számító Dallas kútfúrásai, ott legalább nem túlvilági sikolyok, hanem csupán az ármánykodásai dacára is szeretnivaló Jockey Ewing borzolta a kedélyeket.