Két fizikus haláláért is felelős a démoni atommag, egyetlen apró hiba miatt történt a halálos sugárzás

A 2. világháború végét és a hirosimai és nagaszaki atombombák pusztító hatásait követően a hidegháború közeledett. Az atombombák által ígért hatalmas pusztítás és a birtoklásuk által jelentett előny a világ nagyhatalmait nukleáris kutatási lázba hozta, az USA készen állt arra, hogy szükség esetén egy harmadik atombombát is Japánra is dobjon, a többi nemzet pedig elrettentés vagy védelem céljából létrehozta saját arzenálját.  

Ekkor került képbe az úgynevezett "démoni mag". A 6,2 kilogrammos és 8,9 centiméter átmérőjű, gömb alakú, radioaktív plutóniumtömeget (akkoriban "Rhufus" néven emlegették) a nukleáris kutatásban úgy tervezték, hogy az atombomba korai változatainak hasadómagja legyen. A démonmaggal 1945 és 1946 folyamán kísérleteztek, és a Japánnak szánt atombombába is bekerülhetett volna, ha nem adják meg magukat. 

Ahogy az a baljós elnevezésből adódóan várható volt, a démoni mag nem volt kegyes az érintett atomfizikusokhoz. Bombamagnak tervezték, és csak egy kis mozgástér állt rendelkezésére, mielőtt a radioaktivitás megnövekedett volna, és szuperkritikussá vált volna (ha a hasadási reakció egyszer már elkezdődött, akkor a reakció sebessége megnő). Ezért minden olyan külső tényezőt, amely növelheti a reaktivitást, például a mag összenyomását (így robban a hasadóbomba), gondosan figyelni kellett a démonmag körül.

A veszély ellenére a kutatók a magot a szuperkritikusság kísérleti darabjaként használták, és neutronreflektorok segítségével a határértékekig feszítették. A neutronreflektorok a mag körül helyezkednek el, és a maghasadási reakció során a neutronokat visszaverik a nukleáris anyagra, hogy növeljék a bekövetkező hasadás mértékét.

1945-ben Harry Daghlian fizikus egyedül a laboratóriumában egy neutronreflektor-kísérletet végzett a démonmagon, amikor tévedésből egy volfrámkarbidból készült fényvisszaverő téglát dobott a magra, ami szuperkritikus állapotba hozta azt, és halálos neutronsugárzást szabadított fel. A heveny sugárbetegséggel folytatott háromhetes küzdelem után Daghlian belehalt sérüléseibe, ami a Manhattan-projektben a nukleáris kutatások körüli szigorúbb szabályozáshoz vezetett.

Elődje és kollégája szörnyű halála sem rettente el Louis Slotint a kísérletezéstől és folytatta Daghlian munkáját, hogy kiderítse, milyen közel van a mag a szuperkritikussághoz. Ehhez az volt az eljárás, hogy lassan leeresztettek egy neutronreflektort a mag fölé, miközben mérték a benne lévő aktivitást. Mint fentebb megtudtuk, a reflektor és a démonmag közötti érintkezésnek szörnyű vége lenne, ezért távtartókat használtak, hogy a kettő között megőrizzék a távolságot. 

A tehetséges fizikus és nukleáris fenegyerek Louis Slotint bár beavatták az ilyenkor használatos protokollba, de ő eltért ettől. Ehelyett Slotin saját módszert dolgozott ki, amely kevesebb időt, kevesebb erőfeszítést, de sokkal több kockázatot igényelt. A magot a reflektoroktól elválasztó távtartókat eltörölve Slotin egy laposfejű csavarhúzóval tartotta fenn az elválasztást, és a kísérlet során egy kézzel manipulálta azt. Gyorsan ismertté vált a kísérletéről, miután a híres fizikus, Richard Feynman a merész tettet a sárkány provokálásához hasonlította, és a neves szakértők figyelmeztetései ellenére Slotin többször is megismételte a ksérletet.  

Sajnos a bátorság Slotin vesztét okozta. 1946. május 21-én Slotin a Los Alamos-i Tudományos Laboratóriumban több embernek is bemutatta kísérletét, amikor a csavarhúzója csak egy aprócska kis mértékben csúszott el, lehetővé téve, hogy a neutronreflektor körülvegye a magot, és szuperkritikus állapotba lökje azt. A magból kék fényvillanás tört ki, amelyet erős hő követett, amely Slotint és néhány kollégáját is felrobbantotta. Slotin gyorsan lekapta a reflektorokat a magról, és leállította a reakciót, de a kár már megtörtént.  

Ez a sugárzás kilenc napon belül megölte volna Slotint. A baleset során közvetlenül mellette álló Alvin Graves szintén hatalmas dózisú sugárzást kapott, de túlélte a megpróbáltatásokat, és még 20 évet élt a haláláig. Slotin gyors gondolkodásának és testhelyzetének köszönhetően, amely elnyelte a sugárzás nagy részét, a többi bámészkodót megvédte a robbanástól, és túlélték a történetet.  

A balesetek után a mag végül a démonmag nevet kapta, mielőtt más hasadómagokká alakították volna át.

_{Forrás: iflscience}