Leszólították az Üllői úton, minősíthetetlen ajánlatot kapott: most merte csak elmesélni mit mondtak neki

Anna (29) a szokásos hazafele tartó sétáját rótta a jól ismert útvonalon, mikor váratlan zaj szűrődött be a fülesébe, ő megállt és ezzel élete legszürreálisabb pár perce kezdődött el. Most az ő történetét olvashatjátok:

Sziasztok! Még én magam sem tudom mit érzek pontosan az eset kapcsán és eddig nem is igazán hoztam szóba sehol, de szeretnék valami visszajelzést arról, hogy mit kéne most éreznem. Én magam vidéki vagyok, de a párom budapesti és az Üllői úton lakik. Éppen hozzá igyekeztem most is. Hetente találkozunk, egyszer ő jön, egyszer én, most rajtam volt a sor. Szóval sétáltam a lakása felé, szólt a zene a fülembe, aminek elég jó a zajszűrője, de valamilyen kis nesz mégis elkezdett zavarni. Leállítottam és láttam, hogy egy pasi jön utánam mosolyogva és engem szólongat.

Hé, szépség, bocsánat, egy kérdést engedj meg.

Tudom, nem kellett volna, de elsőre szimpatikus férfinak tűnt, illetve az, hogy váratlanul leszólítottak kicsit ki is zökkentett a szokásos gondolatmenetemből. Azt is tudom, hogy Budapesten sokkal közvetlenebbek az emberek, legalábbis én eddig azt tapasztaltam, így összességében nem gondoltam semmi rosszra.

Odaért mellém a srác, mosolygott: magas volt, idősebb, de nem múlt el 50 (én 29 vagyok), szőke, kékes szemű. Mosolygott, majd elég gyorsan ért a meglepetés. A kellemes külső nem minden, gyorsan előkerült a bárdolatlan stílus és a meglepetés ami ért, nem a kellemesebb fajtából való volt.

Elkezdte darálni: figyelj szivi, az van, hogy nemrég elhagyott a csajom. Tudod, fullos csajszi, amilyennel életedben egyszer van dolgod. Na az van, hogy fel kellene jönnöd hozzám és csináljunk már nálam egy szelfit.

Egyelőre meg sem szólaltam, csak valami elképesztően bamba fejet vághattam, de őt nem hozta zavarba a csend, ugyanis folytatta a mondókáját:

Szóval, nem vagy velem egy súlycsoport, csajommal se, de azért megakadt rajtad a szemem. És az van, hogy szerintem ha meglátna az ágyamban, akkor elgondolkozna azon, hogy rendbe kéne tenni a dolgokat.

Én még mindig nem találtam a szavakat, de közben mintha a lelkem elhagyta volna a testemet, a döbbenettől az sem biztos, hogy mindent felfogtam, vagy jól idézek vissza, amit összehordott. És még mindig nem végzett:

Ha megteszed, nem leszek hálátlan. Kérhetsz pénzt is, de látom, hogy nézel és tudom mire megy ki a játék. Végülis most szingli vagyok, össze is bújhatunk. De semmi komolyra ne számíts, mint mondtam, szerelmes vagyok az exembe. Hivatásost meg nem akarok felvinni, azokon látszik mi a szitu, de neked ilyen ártatlan fejed van, tuti bekajálná. Na gyere, jó lesz.

Ekkor egy ismerős hang csendült a fülembe és sikerült megtalálnom a tudatomat, meg a lábaimat és visszakapcsolni az érzékszerveimet. Kifejezetten visszahúzódó lány vagyok, nekem ez az ajánlat rettenetesen minősíthetetlen volt. De a hang amit felismertem, szerencsére egy busz volt, amiről még tudtam is hogy hova megy és épp irányba volt az úticélom felé. Megvártam míg a megállóba ér és szó nélkül felpattantam rá.

Még valahol, elfúló hangként hallottam, hogy mit kiabál utánam, de ezt már nem írom le. Odaértem a barátomhoz és nem értette miért vagyok olyan zavart, de nem akartam erről mesélni. Azóta is motoszkál bennem a gondolat, hogy egyetlen szót sem válaszoltam, megnémultam. Kellett volna valamit mondanom? Vagy ez volt a jó reakció?