Bereczki Zoltán életét pokollá tették a tanárai, drámai őszinteséggel beszélt gyerekkori traumáiról

A Dancing with the Stars egyik zsűritagja, Bereczki Zoltán egyre jobban kinyílt az évek folyamán: ez abban is mérhető, hogy eléggé biztonságban érzi magát a jelenlegi környezetében ahhoz, hogy ki merje mondani az éppen aktuális véleményét és gondolatait. Ahogy tette ezt az előbb említett műsor egyik adásában is például, amikor Vadon Janiék botrányára reflektált, ami viszont arra egy jó példa, hogy kicsit kezdi túlságosan is elengedni magát. Humor és humor között is van különbség.

A Story Magazinnak azonban Bata Éva férjeként-, és két közös gyermekük édesapjaként fejtette ki őszintén a véleményét a gyereknevelésről és a múltjában történő abúzusokról. Kihangsúlyozta, hogy a lehető legnagyobb feladatának azt tartja, hogy a gyerekeinek ne keljen olyan és hasonló dolgokat megélniük, amiket neki kellett fiatalkorában. Elmondása szerint a középiskola egy pokol volt a számára.

„A nagylányom most elsős gimnazista, ő már egy egészen más világban nő fel, mint én. Ha most elölről kezdhetném, szívesen megnézném, hogyan alakul az életem, milyen személyiségfejlődésen mennék át, ha olyan körülmények között járhatnék iskolába, mint ő. Mert ahogy én felnőttem, azt inkább személyiségrombolásnak nevezném. Az általános iskolám teljes ideje alatt értek atrocitások. A középiskola pedig felemás volt: részben inspiráló, részben szintén romboló”

- kezdte Bereczki, majd hozzátette, hogy szülőként már az első pillanatban elhatározta, hogy bár az ő gyerekkorát megnehezítették, nem fogja hagyni, hogy a lányaival is ez történjen.

„Nekik szabadságban kell felnőniük. Nekem volt két osztályfőnököm, akik ma bűnözőnek számítanának. Olyan dolgokat tehettek és tettek is meg, amik ma már elképzelhetetlenek. Hogy mást ne mondjak, kaptunk körmöst. Ezek a tanárok valószínűleg már nem élnek, így nem akarom részletezni, miket követtek el, de súlyos nyomokat hagytak a lelkünkön”

Bereczki Zoltán sportközépiskolába járt, és ebben a nemrég napvilágot látott interjújából az is kiderül, hogy maga a tornatanár is megnehezítette az akkori diákok életét.

„A sportiskolában volt egy alkoholista tornatanárom. Ha finoman fogalmazok, poroszosan nevelt minket, de igazából egy agresszív személyiség volt, aki azt gondolta, a gyerek abból ért, ha jól tarkón verik. Sokszor láttuk illuminált állapotban. Máig élesen emlékszem, hogy nyolcadik év végén egyszer teljesen elázva azt ordította az arcunkba: gyűlöllek benneteket!”

Elmondása szerint most már tudja, hogy a tornatanár e gyűlölete igazából saját magának szólt, de akkor, kiskamaszként teljesen máshogy reagálta le és fogta fel a szavak jelentését.

„Felháborítónak tartom, hogy ez az ember anno tanári állásban lehetett, ma ez elképzelhetetlen. Ezek a pedagógusok kétszer négy éven át rombolták a lelkemet. Persze, voltak tanárok, akik próbáltak óvni minket a maguk eszközeivel, de mégis arra emlékszem, hogy gyűlöltem iskolába járni, és ez a színművészeti főiskoláig így is maradt”

De itt nem állt meg Bereczki az őszinteséggel, és kiolvasható a mondataiból, hogy van ebben a vallomásban egyfajta megkönnyebbülés is. Pár történetet is elmesélt, amik által elmenekülhetett a valóságból.

„Minden reggel el is késtem a középiskolából, és azzal szórakoztattam magam, hogy minden áldott nap új történeteket találtam ki, miért. Egyszer például előadtam, hogy szembejött egy másik metró, és beszorultunk az alagútba. Sportoló lettem, és csak azt vártam az iskolában, hogy vége legyen, és mehessek úszni, kajakozni vagy focizni a grundra a fiúkkal. Ott volt a szabadság. De az iskolai évek rányomták a bélyegüket a személyiségemre”

A végén pedig, mint valami teljes önismeret utazás során, összegzi a személyiségét is: mit és hogyan tanult az egészből, milyen személyiség ő és mire igyekszik a legeslegjobban figyelni.

„Művészként én érzékeny vagyok a világra, az emberi működésre, és szeretnék megfigyelő lenni, de a megfigyelőnek nyugalmi állapotban kell lennie, ha ebből kibillentik, már csak zaklatottság veszi körül. Hosszú évek óta gyakorlom, hogyan tudom megőrizni vagy újra megtalálni az egyensúlyt, hogy ne billentsen ki egy iszonyú igazságtalanság, ami körülöttem vagy éppen a világban történik”

Egy valamit azonban nem értek, hogyha Bereczki ennyire tudja, hogy a szavaknak súlya van, akkor ő miért nem figyel jobban arra, amit kimond? Ékespélda erre az, amikor Tóth Andinak mondta el a sarkallatos véleményét: