Firenze: mikor és mivel menjünk, hol együnk?

Sokan beleesünk abba a néphibába, hogy nyáron megyünk délre. A tengerpart még hagyján, na de júliusban a magyarországi negyven fok helyett a toszkánai negyvenötöt választani? Tudtuk, hogy nem kéne, mégis megtettük, és Firenzében például a forróság egyszerűen elnyomta a tudatunkat, azon kaptuk magunkat egy séta után, hogy egy hűvös pincelejárónál ácsorgunk az Arno túlpartján, telik az idő és nem mozdulunk, köszönjük szépen, mi élni akarunk.

Majd felkapaszkodtunk a helyi várdombra, a Forte di Belvederéhez a kilátásért, ott a várfalak között a legnépszerűbb tárgy a turisták között egy locsoló volt a füvön: akit csak megérintett a hideg víz, annak esze ágában sem volt továbbmenni. Ahogy a fejünk is lehűlt, észrevettük, hogy a színek is mások lettek, onnantól kezdve egy másik város terült el a folyóvölgyben, még sokkal szebb, mint valaha. És odafentről már nem látszott, hogy micsoda nyomasztó tömeg járja a város főutcáját, a katedrális környékét. Persze nemigen lehet olyan időpontot találni, amikor nincs tömeg, de ha lehet, ne nyáron menjünk!

Hát akkor mikor?

Mondjuk ősszel, akár késő ősszel is. Itthon sokszor ilyenkor zárkózunk be, és arra is szükség van, a családi otthon melegére, de ekkor van a legnagyobb szükség a kimozdulásra is, a déli napsütésre, és nemcsak azoknak, akik depresszióra hajlamosak. A nap ilyenkor már többet használ, mint amennyit árt, télre is töltekezik belőle az ember. Mindehhez azért tegyük hozzá, maga a toszkán táj – akárcsak Itália egyéb tartományai, élükön Szicíliával – tavasszal a legszebbek az Olaszország-mániások egy része szerint. Ugyanakkor ősszel is hihetetlenül szép e vidék, ezt már mi mondjuk tapasztalatból, városnézéshez hibátlan.  

Mivel?

Hát ne autóval. Ezt tapasztaltabb magyarok már előre mondták, mert akkora dugóba kerültek, hogy ahhoz képest az M0-ás körüli állapotok lelki klinikát jelentenek. De a közeli Pistoiában élő, szintén magyar operaénekesnő is azt javasolta, hagyjuk az autót valamelyik környékbeli kisváros vasútállomásánál is szálljunk vonatra. És valóban, nagyon hálásak lehetünk ezért a tanácsért is, Pistoiában felszálltunk egy nem is tömött vonatra (ráadásul sűrűn jár), Firenze belvárosában pedig leszálltunk róla, és innen már csak sétálni kellett, nem is sokat.

Mit nézzünk meg?

Na ez az, amit nem részleteznénk, mert akkor könyvet kellene írni, és azt néhányan már megtették. Neves magyar írók közül is többen szántak legalább egy fejezetet Firenzének, ha fellapozzuk a megfelelő résznél Szerb Antaltól az Utas és Holdvilágot, Márai Sándortól a Tájak, városok, embereket vagy Beke Katától Az én Itáliámat, rájövünk, hogy csupán egy firenzei séta, a reneszánsz levegőjének belélegzése mit adhat néhány óra alatt.

Hol együnk?

Ehhez végképp forduljunk szakemberhez. Aktuálisabbat nem tudunk a műsorvezető-gasztronómus-étteremtulajdonos Gianninál, aki a Diningguide-on megjelent friss, októberi cikkében meséli el, mely helyeket ajánlja Firenzében. Meg arról is beszél, hová ne menjünk, de a bevezetőjét is érdemes elolvasni annak, aki Toszkánába készül (de tán annak is, aki nem). És nem Michelin-csillagos éttermekről beszél, bár van itt belőlük bőven, hanem azokról a helyekről, amelyekben a firenzeiek is esznek, így turistaként is érdemes betérni hozzájuk. Egy-egy gondolat tőle:

„A toszkán konyha az olasz gasztronómia egyik alapköve.”

„Itt az is finomat ehet, aki nem platinakártyával fizet.”

„Akár állva, mint a pesti henteseknél, bekaphatunk egy kis pacalt a piaci trippaio (pacalstand) pultja előtt.”

„Toszkána a húsevők paradicsoma.”

„A klasszikus firenzei steak, a Bistecca fiorentina, a fantáziadúsan elkészített belsőségek és vadételek (különösen a vaddisznó), a lassú tűzön főtt, szaftos raguk között nehéz lesz választani.”

És akkor konkrétabban az ajánlatok:
Trattoria da Mario
Il Teatro del Sale
Casa del Vino
Il Vinaino
Trattoria La Casalinga
Da Vinattieri
Sabatino
Nerbone – a Központi Vásárcsarnokban
Oibò
Zoe

(Arday)