A Spar vásárlója akkora pofátlanságot művelt, hogy majdnem felmondtak az alkalmazottak

Oldalunk elzárkózik mindenféle véleménynyilvánítástól, a levelet változtatás nélkül közöljük:

Sziasztok!

Egy kedves vásárló annyira megcsinálta a napomat, hogy muszáj ezt elmesélnem. A legnagyobb tévhitek a világon című könyvben, én mint kereskedelmi dolgozó, első helyen biztosan azt jelölném meg, hogy a vevőnek mindig igaza van. Ez egy akkora népámítás, hogy hihetetlen, de menthetetlenül beleivódott a köztudatba, ezzel óriási károkat okozva azoknak az embereknek, mint én.

Egyébként megértem, ha nem hiszitek el, ha nem velem történik, akkor én is szkeptikus lennék.

Adott egy kellemes, kedd délután, elmélázva töltöm fel a polcra az árukat, amikor egy igazi őstulok hangú nő megszólal mögöttem:

Elnézést asszonyom (21 vagyok...), lenne itt egy visszáru.

Fordulás közben elnyeltem a sóhajomat és magamra vette az erőltetett, csak a problémás vevőknek fenntartott műmosolyomat és odafordulva már a kedves hangomat is bekészítettem.

Azonban a Miben segíthetek? kérdés már nem jött ki a számon, ugyanis megláttam a kezében egy kolbászvéget. Szó szerint. Egy megcsócsált kolbász vége volt. Teljesen zavarba jöttem, de az ilyen igazi öntudatos vásárlókról tudni kell, hogy ők viszont soha, semmitől, így bele is vágott a mondandójába.

Ez a kolbász ehetetlen volt. Hogy képzelik, hogy ilyet árulnak?

Én még mindig megbabonázva bámultam a megrágott kolbászra és kerestem a szavakat, amiből annyi sikeredett, hogy megkérdeztem egyáltalán nem magabiztos hangon, hogy mégis, hol a kolbász többi fele?

Megcsináltam a gyerekeknek uzsonnára. És a férjem is vitt belőle, de higyje el, nem voltak boldogok.

Lévén, hogy még mindig nem tudtam megszólalni és a kollégáimat sem akartam ebből az élményből kihagyni, így a vevő nagy örömére üzletvezetőért kiáltottam. Mosoly terült szét az arcán, foglalkoznak vele, igen, végre. A kisemberek győzelme ez, nem fognak vele meg a családjával rossz kolbászt etetni.

Megérkezett az üzletvezető, kedves jó barátom is egyben és tanácstalanul a hölgy kezében lévő kolbászra mutattam. Munkatársam is egyből felvette az általam már 3 perce viselt arckifejezést, de kicsit talpraesetebben megkérdezte miben segíthet.

A hölgy neki is elmondta. Rossz kolbász, gyerekek, férj, uzsonna.

És pontosan miben segíthetünk?

Visszahoztam, hát nem látja? Kérem vissza a kolbász árát.

Nem adjuk. Írjon bele a panaszkönyvbe, a kasszánál találja.

Majd az üzletvezető elvonult és gondoltam ezzel le van zárva a beszélgetés, én is mentem vele. A raktárban értem utol, ahogy összegörnyedve próbált leküzdeni egy olyan röhögőgörcsöt, ami életében nem sokszor kapja el az embert.

Nap végén kíváncsiságból megnéztem, a hölgy nem írt bele a vásárlók könyvébe, de azóta is foglalkoztat, hogy mi lehetett a kis kolbászcsücsök további sorsa. Na meg az, hogy miért léteznek ilyen vásárlók?